24. fejezet - Vallomások

Nem is tudom mit mondhatnék erről a részről...
Az biztos, hogy nagyon különleges - legalábbis számomra.
Köszönet illeti legrégebbi barátomat, Ádámot,
amiért támogatott és segített a rész megszületésében!
Nem is mondok inkább többet, beszéljenek helyettem soraim! :)

* * *

*Nancy-szemszög*

2 hét telt el nélküle. Nem akartam mást, csak felejteni. Néha úgy éreztem sikerült, aztán egyre-másra bukkantak fel emlékek, mint korhadt fadarabok, melyek jelzik, odalent egy hajó roncsai hevernek magányosan. Egy bekeretezett fénykép, egy vers a nevemmel, az érzés, hogy valaki a nyakamat csókolja. Mert ez történik, amikor megpróbálsz elmenekülni a múlt elől: nem csak felzárkózik, de csúnyán le is hagy. Az arcodba nevet, eltakarja a jövőt, a tájat, s végül nem marad más út, csak ami rajta keresztül vezet.
Két hét, 14 nap, kétszer 168 óra. Hosszú idő a szerelmeseknek egymás nélkül és még hosszabb egy összetört lelkű, magányos lánynak, teljes magányban. A fájdalmas szakítás utáni estén azonnal összecuccoltam a fiúknál és visszajöttem ide, Lizy modellmunkáira kapott pénzéből vásárolt hatalmas házba. Senki más nincs itt rajtam kívül, magányosan peregnek le a homokszemek életem képzeletbeli homokóráján. A nővérem hívott párszor és Jay meg Max is, fel is vettem mindig. Csak, hogy tudják jól vagyok. Pedig nem voltam. Minden egyes áldott nap felidéztem valamit, s nem hagyott nyugodni a múltam. Visszatekintve ugyan tényleg elkerülhetetlen volt az elválásunk, mégis hiszem, hogy egymásnak lettünk teremtve.

Szaggatott kopogás törte meg gondolataim monoton folyását. Erre volt a legkevésbé szükségem: valaki sajnálkozó ábrázatára és faggatózására. Csak egyedül akartam lenni. A kopogás azonban dörömböléssé erősödött, így nem voltmás választásom, ajtót kellett nyitnom. Az ajtóban azonban olyasvalaki állt, akit a legkevésbé sem vártam, elvégre nem sok közünk volt egymáshoz.
- Szia Nancy, bejöhetek? - húzta össze kérdőn vastag szemöldökeit Nathan a küszöbön ácsorogva. Hajában az idei tél első hópelyhei csillogtak, arcát pirosra csípte a metsző hideg.
- Gyere - intettem befelé a fejemmel, majd amíg levetkőzött a konyhába mentem és csináltam magunknak egy-egy teát. - Minek köszönhetem a látogatásod?
- Hoztam neked valamit - nyújtotta felém bal kezét, melyben egy kupac borítékot szorongatott, édes, púderrózsaszín selyemszalaggal átkötve.
- Mi ez? - forgattam meg ujjaim között a különböző, gyönyörű halvány színekben pompázó borítékokat.
- Levelek, Neked - mondta mosolyogva, majd az ajtó felé indult.
- Nem maradsz itt, amíg elolvasom? - szóltam utána, mikor keze megérintette az ajtó hideg kilincsét.
- Ezt egyedül kell végigcsinálnod - szólt vissza, majd szövetkabátjának kapucniját fejére dobva, kezeit puha zsebébe süllyesztve kilépett a sűrű hóesésbe, s becsukta maga mögött az ajtót.
Egyedül maradtam megint, csak a kandallóban sercegett halkan egy-két elégő fadarab. Talán mielőtt kinyitnám a leveleket, a tűzbe kéne hajítanom őket - gondoltam magamban, ám a kíváncsiságom sokkal erősebb volt. A egyik forrón gőzölgő teával leültem a puha szőnyegre és hagytam, hogy a kandalló átmelegítsen egy kicsit, majd eloldottam a szalagot, s a levélkupac szétterült körülöttem.
Mindegyik borítékon egy-egy név szerepelt. Nagyon ismerős nevek: Siva, Nareesha, Jay, Nathan, Max, Lizy és Tom. Ösztönösen a Tom nevével ellátott boríték után nyúltam, végül azonban visszahúztam a kezem, s Siva borítékját vettem fel magam mellől, s olvasni kezdtem.

" Kedves Nancy,
       
        Hol is kezdhetném. Talán ott, hogy nagyon hiányzik a dilinyós kis mosolyod a villából, ahogy féktelen kacagásod is. Látni, ahogy a körülöttem élők szenvednek hiányodtól, s a tudat, hogy eközben Te is szenvedsz odahaza nem túl jó érzés egy Apamacinak - igen, tudom, hogy mindig így hívsz :) Épp ezért, kötelességemnek érzem, hogy egy picit tényleg az legyek, és megpróbáljak segíteni.
           Tudom, hogy kevés lehangolóbb dolog van, mint végignézni, hogy akit szeretsz, elsétál. Figyelni az egyre növekvő távolságot kettőtök között, míg nem marad más, csak az üresség és a csönd. De Te okos és erős lány vagy és nem kell belehalnod ebbe a szakításba és megtanulod, hogyan kell Tom nélkül élned, miután már éltél vele is!
A villa és a banda tárt karokkal vár vissza, hogy legyen kivel sírnod, nevetned, enned vagy aludnod, vagy csak ülnöd és bámulnod a csillagokat. Te vagy az én kis fogadott kislányom a nővéreddel együtt, s én is nagyon várlak vissza!

                                                                                                                       Ölel,
                                                                                                                          Seev"

Lassan kortyoltam bele a forró teába, s hagytam megemésztődni a levél sorait, mielőtt felvettem volna egy újabb borítékot. Nareesha - ez állt a vattacukorszín papír tetején.

" Drága kis Tündérhercegnőm!

          Ha tudnád mennyit aggódtam érted az elmúlt napokban, el sem hinnéd! Nagyon hiányzol ám! Olyan sok okosság jutott eszembe, de Seev mindet lelőtte - igen, bevallom végigolvastam, amit írt Neked és most nagyon szégyellem magam :$ Csak annyi a lényeg, hogy nem vagy egyedül és várlak vissza jómagam is, mert boldogságom egyik legfőbb forrása vagy!
          Remélem nem haragszol, de küldtem neked egy futárral gy pár cipőt a saját kollekciómból, csak hogy jobb kedvre derítselek, mert egy szakítás után a nő legjobb barátja a cipő!

                                                                                                       Ölellek, puszillak
                                                                                                             Nunu"

Még csak a második levélnél tartottam, s patakokban csurogtak végig a könnyeim az arcomon, s tettek néhány betűt olvashatatlanná. Jay és Nathan levelei akadtak ezután a kezem közé, s bontottam fel azokat is.

" Nancy!
        
          Nem beszéltünk túl sokat, mikor itt laktál sem. Valahogy egész más világok vagyunk, s nem barátkoztunk össze. De ez nem is baj. Sokkal nagyobb baj az, hogy itt hagytad Tom-ot. Egyedül, kiszolgáltatva saját magának, az érzéseinek. Persze, mindketten tehetek arról, ami történt én nem akarlak vádolni. Csak őrülten hiányzol neki és aggódunk miatta. Ha más nem, azért költözz vissza, hogy láthasson.
              És amúgy mindenkinek hiányzol, de tényleg, szóval siess vissza!

                                                                                                                  Nath"

" Kicsi húgocskám!

           Igen, a húgom vagy és hiányzol! Amióta Leah meghalt, Lizy beteg, Te pedig elköltöztél megüresedett a lelkem. Tudom, hogy nehéz és felejteni akarsz, de talán könnyebb lenne elengedned úgy, hogy közben látod. Tudom, hogy egy szakítás után bizonyos helyek, utcák tabukká válnak és a város egy aknamezővé változik. De kérlek, a villára ne úgy gondolj, mint potenciális veszély, hanem mint az otthonod!
              Nem kérek sokat, csak azt, hogy gyere vissza! Ígérem, mindent megteszek, hogy jobban érezd magad és bebizonyítom neked, hogy a szívfájdalmat legjobban májrombolással lehet kezelni. Vagy ha nem, akkor fogom a kezed és arra terellek, amerre az igazi herceged vár rád. A herceged, aki majd szárnyakat ad és akivel az lehetsz, aki lenned kell! Ha úgy érzed, ez nem Tom volt, én tiszteletben tartom a döntésed, de barátként kötelességem elmondani, hogy min megy keresztül! Az alkoholba folytja a bánatát, és minden éjjelt másik nő ágyában tölti. Szenved és te is szenvedsz! 
               Gyere vissza, add meg magatoknak az esélyt, hogy a szenvedésből szenvedély legyen! Ha nem, akkor is nyerhetsz egy barátot, vagy elsétálhatsz úgy, hogy Te legalább megpróbáltad!

                                                                                                Ezerszer is puszil,
                                                                                                     Jay"

Szemeim égtek a könnyeimtől, s mindannyiuknak igaza volt. Sokkal jobban látták a helyzetemet, mint én magam és ez fájt. Ám közel sem annyira, mint az elkövetkező három levél. Max írása került először a porondra.

" Nancy!

          Tudom, hogy nehéz és tudom, hogy nagyon fáj. Engem is hagytak már el, te is jól tudod, ahogy neked sem ez az első, hogy elveszítesz valakit. De kérlek! Gyere vissza, a nővérednek szüksége van rád! Igen, hazaengedték a kórházból, de nincs aki vele legyen! Mi rengeteget koncertezünk, Nare dolgozik... Csak te maradtál neki!
           Kellett már végignézned, hogy életed szerelme könnyezve búcsúzuk tőled minden áldott reggel? És kellett már érezned, hogy talán nem látod többé? Ne csak magadra gondolj, könyörögve kérlek! Én ebbe beleőrülök és szükségünk van rád! Szeretünk.
 
                                                                                                                 Max"

Cserbenhagytam. Mindenkit. És még nincs vége. Még két levél hátra maradt, talán a kettő, ami a legjobban fog fájni. Percekig szorongatom kezemben Lizy levelét, megismerem a kézírását. Képtelen vagyok rászánni magam az olvasásra. A kandalló párkányáról gyermekkori képeink sorakoznak bekeretezve, s mosolyognak le rám. Vajon a 8 éves Nancy büszke lenne a gyáva, 21 éves mására?

" Drága kicsi Kincsem!

               Írjanak a többiek bármit is, én nem megyek az árral! Tudom milyen érzés saját akaratodból elhagyni azt, akit talán az életednél is jobban szeretsz. Nem tudsz inni és aludni, és mindezt nem oszthatod meg senkivel, mert a végén rosszat gondolnának a másik félről. Így nem marad más, csak a magány és a sírás. Nem tudsz elszakadni attól, akit szeretsz és minden áldott éjszaka felébredsz. Csak az egyedül sírás maradt. Vége, ennyi volt. És mégis a boldog, szerelmes perceket idézed fel. Olyan ez, mintha minden egyes nap szakítanátok, s minél jobban feledni akarod, annál jobban ragaszkodik hozzá a tudatalattid. 
           De tudod, nem is feledned kell, csak elengedni a szerelmeteket, ha neked nélküle könnyebb. Mert tudod, nagyszerű dolog, ha az emberre gondol valaki, gondolataival vigyáz rá. Aki szeret, ezt teszi. Szívében őrzi Őt, ott védi, oltalmazza. És engedi élni. Néha fájdalmas dolog ez. Mert olykor úgy kell engedni élni, hogy valóban nem lehetsz a közelében. Csak távolról figyelheted, csodálhatod Őt. Mégis, csodálatos érzés szabadon engedni azt, akit szeretsz. Engedni, hogy úgy éljen, ahogy a szíve, lelke vezérli, ahogy neki a legjobb. Ahogy szüksége van rá. Elengedni, de nem elhagyni. Hanem messziről figyelni őt, messziről vigyázni rá. A szívedben. A gondolataiddal, az érzéseiddel, a szereteteddel. És hinni, hogy egy napon visszatér. Bízni benne, hogy egy napon szeretetetek visszavezet titeket egymáshoz. 
               Tudom, hogy már most félelmetesen fáj, hogy Tom nem lesz. Nem is az, akik ketten lehetettek volna, nem is az, aki vele voltál. Hanem a boldog percek, amelyek nem folytatódnak tovább. Tudod, ha vége szakad valaminek, akár jó volt, akár rossz, a helyén űr keletkezik. De Rám, és a többiekre is bármikor számíthatsz, hogy segítsünk betölteni a Tom helyén tátongó űrt! Ha nem akarsz nem kell visszajönnöd, miattam meg pláne nem! Akkor jössz vissza, ha majd képes leszel rá! 

                                                                                                        Nagyon szeretlek,
                                                                                                               Lizy"

Csak Tom sorai maradtak hátra. A legnehezebb maradt a legvégére. Miért is nem az övével kezdtem, utána csak könnyebb lett volna. Fájdalmas sercenések közepette téptem fel a borítékot, mintha már hegedni kezdő sebről tépném le a vart, olyan volt.

" Egyetlen Szerelmem!

                   Nem vádollak, ennek így kellett lennie. Könnyezve, de boldogan emlékszek vissza az "utolsóinkra".
             De mit is jelent az "utolsó"? Csak annyit jelent, hogy soha ne feledd a pillanatot. Amíg közönyösen, gépiesen éled az életed, elsuhannak melletted a nagy dolgok és semmivé olvadnak össze az események. De amikor azt mondják: "utolsó", a kép megáll, s hirtelen óriásira növekszik lelkedben a pillanat, és nem felejted el soha. Ha okosan élsz, minden pillanatod "utolsó" lesz. Lelked lefényképezi, örökre megmarad, s nem felejted el soha. Mikor utoljára csókoltalak, mikor utoljára játszottam a hajaddal, mikor utoljára haraptál félmeztelen testem láttán ajkadba, mikor utoljára melletted ébredtem, s mikor utoljára láttalak.
                 Hiszem, hogy sorsunk így volt megírva. El kell, hogy engedjelek, s ha eztán nem keresel, most hallottál rólam utoljára. Találd meg azt, akit bennem kerestél és legyél nagyon boldog. 

                                                                                                                Tom"

Az utolsó szavakat szinte olvashatatlanná tették mélyről feltérő szomorúságom könnyei. Sirattam azt, ami sosem volt igazán az enyém - a szerelmünket, az istenverte álmaimat és reményeimet. Magamat sirattam.

*Tom-szemszög*

Mardosták a lelkem egyre-másra feltörő, heves érzelmeim. Az egyik percben gyűlöltem, a másikban pedig zokogva rogytam a földre, s idéztem fel gyöngyöző kacagását. Mintha a szakítással együtt bennem is elszakadt volna valami - emberi elmém épségének fonala az, mi elszakadt akkor. Egy érzelmi aknamező lettem, ki saját magát teszi tönkre napról napra.
Egy dologban voltam csak biztos a jövő felől. Már nem reméltem, hogy valaha újra boldogok leszünk együtt, vagy egyszer még örömet okoz majd nekem. Csak abban hittem, hogy az út, amelyen elindult, egyszer még visszavezet a küszöbömre. S mikor már senki nem szereti majd, ő fog találni egy szívet, mely soha nem szűnt meg szeretni Őt. Akinek a legnagyobb gondja az életútja során lelkén megesett sebesüléseket begyógyítani, s a testén hozott mocskot letisztogatni. Ez az én hitem, ezért vagyok még életben.
És mert megtanultam megbocsátani. Az életben ugyanis a halálon kívül csak egy dolog biztos: hibákat követünk el. Megbántunk másokat, s minket is megbántanak és összetörnek. Ha pedig fel akarsz épülni, csak annyit mondhatsz: megbocsátok. Máskülönben nem marad semmink, csak a remény, hogy egy napon feledni tudunk. Úgy pedig ember nem élhet.
Egyre bölcsebb, piás tükörképemet bámultam a beépített szekrény tükrében, mikor odalentről valaki értem kiáltott:
- Tom, vendéged jött! - hallottam meg Siva mély hangját. Kit érdekel? Majd feljön, ha annyira látni akar, Siva azonban nem hagyta ennyiben a dolgot és rám parancsolt, hogy azonnal jelenjek meg a földszinten. Imbolyogva szedtem a lépcsőfokokat, ám az utolsó előtti fokon állva megfagyott ereimben a vér.
Ismertem a lányt, aki a bejárati ajtóban állt, bőröndökkel felpakolva. Mintha csak tegnap lett volna, hogy utoljára láttam gyönyörű mosolyát, s vállára omló meseszép haját. És most itt állt megint előttem.
- Szia Tom - szólalt meg édes hangon, mely azonnal megtalálta az utat szögesdróttal ölelt lelkemhez.
- Szia - szóltam közönyösen, ám nem tudtam nem rá nézni, bármennyire is szerettem volna.
- Sajnálom - emelte rám könnyes tekintetét. - Mindent sajnálok. Hiányzol, amióta csak elváltak útjaink. Szeretlek.
Mégis mit akar tőlem ez a lány? És miért most? Nem szenvedtem hát eleget még?
- Meg tudsz nekem bocsájtani? - lépett egy lépéssel közelebb, s fúrta bele tengerkék szemeit az enyémekbe.