26. fejezet - Elszakadás

No skacok, ez a rész is megérkezett!
Elég váratlan ötlet vezérelte a cselekmény alakítását, azt be kell valljam.
Küldeném ezt a részt Ádámnak, azért amiért olyan, amilyen!
És persze mindenki másnak is, azért, hogy itt vagytok nekem!
Hagyjatok magatok után komit, sok-sok puszi! :)

* * *

- Ne viccelj, honnan tudhatnád, milyen ez? - szakítottam félbe keserűen.

- Tom.
- Mi van vele? - meresztettem értetlen szemeket.
- Szeretem őt. 5 évvel ezelőtt voltuk együtt, s hagytam el... Azóta is szeretem.
- És most mit mondjak? Hogy legyetek boldogok, vagy mit akarsz hallani? Nem is értem minek jöttél utánam, még egymás nevét se tudjuk. Menj, aztán legyél vele ha szereted - hadartam,majd kitöröltem egy égető könnycseppet a szemem sarkából.
- Nancy - mondta maga elé meredve.
- Te honnan a francból tudod a nevem, mi? - pattantam fel dühösen a hideg padról.
- Egész végig a te neveden szólított - állt fel az ismeretlen, barna démon. - Szeret téged, jobban mint hinnéd. Tedd őt boldoggá - suttogta, majd egy bojtos sapkát húzott a fejére, s mielőtt bármit kibökhettem volna, beleveszett az egyre sűrűbb hóesésbe.
Az ég világon semmit nem értettem. Miért jött ide ez az olcsó cafka, ahelyett, hogy Tom ágyában maradt volna? És miért adta itt elő ezt a nagymonológot arról, hogy Tom szeret engem és hogy tegyem őt boldoggá? Ám hamarosan minden értelmet nyert.

Expasim alakja bontakozott ki a hópelyhek forgatagából. Egész más volt így látni őt: télikabátban, egyedül, füstölgő cigivel az ujjai között. Emlékszek, mikor azt mondta: "csak szex után". Tömény undor árasztotta el a testem, s el akartam rohanni. Ám mintha a lábaimat a földhöz szögelték volna, mozdulni sem tudtam.
- Nancy, én.... sajnálom - nyögte ki Tom, amint hallótávolságba került, majd egészen közel jött hozzám.
- Hát persze, sajnálod. De mégis mit gondoltál? Hogy ideküldöd azt a riherongyot a szájába rágott szavakkal arról, hogy te mennyire szeretsz és majd minden helyrejön?

- Kicsim...
- Ne kezdd ezt Thomas Anthony Parker! Nem vagyok kíváncsi az olcsó, egyszemélyes színdarabodra. Kár volt idejönnöd.
- Félreérted a dolgot - rázta meg nemlegesen a fejét, majd tekintetemet kereste. Ezzel a kijelentésével végleg kihozott a sodromból.
- Lefeküdtél egy másik csajjal, miközben azt állítod engem szeretsz. Mégis mit lehet ezen félreérteni? Bár ne ismertelek volna meg...
Ahogy kimondtam, megbénult a lelkem. Kezem akaratlanul is Tom borostás arcán csattant, majd lábaim maguktól mozgásba lendültek, s kivezettek a parkból, egészen hazáig. Nem, nem a srácokhoz a villába. Gondolni se tudtam többé arra a helyre. Lizy házába mentem, majd hangos csattanással csaptam be az ajtót. A nappali közepén heverő szőnyegig botladoztam, majd a levelek közé rogytam. A kandallóban még magányosan parázslott néhány fadarab, s a tüzet és a lakást egymástól elválasztó plexilapban megláttam magam. Emlékek között fekve, elfolyt szemfestékcsíkokkal az arcomon, csapzott hajjal. És egyedül. Összetörtem.
Ha leejtünk egy poharat, hangos csörömpölések közepette törik össze. Ha betörik egy ablak vagy leesik a falról egy kép, mind zajt csapnak. De amikor a szív törik össze, semmilyen hangot nem hallat. Hallgat, hogy azt kívánjuk, bárcsak szólna valami, hogy elterelje figyelmünket a fájdalomról. Ha ad is hangot csak belülről, hogy senki más ne hallja, csak te. Üvölt. Olyan hangosan, hogy belecsendül a füled, megfájdul tőle. Fel-alá csapkod a mellkasodban, mint egy kölykétől megfosztott, fogságba ejtett anyamedve. Ez van a szerelemmel - senki sem érinthetetlen. Annyira vad és annyira nyers, mint mikor a nyílt sebet a sós tengervízbe mártják. De mikor eltörik, mégsem tesz mást, csak hallgat. Te csak ordítasz tovább odabent, de senki sem hallja.

* * *

Kellemes kávéillatra ébredtem és ragyogó világosságra. Ahogy kinyitottam a szemem, még mindig a nappaliban voltam, de már a kanapén, magamon egy norvég mintás pokróccal. A hatalmas üvegablakokon át a havas Los Angeles kertvárosának meseszép látványa özönlött be a szobába. Valaki halkan szöszmötölt a konyhában a kávéfőzővel és bögrékkel csörömpölt, majd Jay göndör fürtjei bukkantak ki a konyhapult takarásából. Ahogy megpillantott széles mosoly ült ki mindig szőrös ábrázatára.
- Jó reggelt Királylány - köszöntött még mindig mosolyogva, majd két tejszínhabos kávéval indult meg felém.
- Volt már jobb is - húztam keserédes félmosolyra az ajkaim, ami így kora reggel leginkább egy fáradt grimaszra hasonlíthatott. Álmosan átvettem a felém nyújtott, forró nedűvel teli, mesefigurás bögrét, majd a mellém telepedő Jaybird vállára hajtottam a fejem.

Hosszú percekig némán gubbasztottunk egymás mellett, csak én itattam az egereket, s töröltem bele orromat olykor egy foszlásnak indult zsebkendőbe.
- Annyira nehéz - suttogtam bele a már kiürült bögrémbe.
- Tudom. De már annyiszor felálltunk mi együtt mindenből, most is itt leszek és segítek - puszilt bele a hajamba Jay.
- Te hogy csinálod? - fordultam felé, ám ő elfordította fejét, s az ablakoz sétált. Tudtam, hogy tudja mit akarok kérdezni. Ő büszkélkedhet a legtöbb szakítással és mégis itt van és nem fél újra szerelmesnek lenni. Tudnom kell, hogyan képes minderre.
- Tudod, valahányszor elveszítem a hitem, jön egy pillantás, ami elhiteti, hogy még tudok érezni. Hogy létezik olyan, hogy új esély, új szerelem, és igen. Csalódás is. És lehet, hogy most kiszakad a szíved a helyéről, de tudod, csak most kell átvészelned. Az élet mindig mindent jobban tud. És ha egyszer majd visszahozza a múltad, bizony megmutatja, hogy ő jól döntött és irányította a szálakat, te meg majd döbbenten bámulhatsz magad elé, mert tényleg... Amitől tegnap még te voltál a legboldogabb ember a világon, az ma már nem elég. Változunk és felejtünk. Amibe ma belehalsz, holnap már nem fáj.
Hangja olyan mélyen és őszintén csengett, mint mikor énekelni szokott egy szál zongora mellett. A szememből kiáradó könnyek folyama elapadt, s gépies mozdulatokkal a nekem háttal álló Jay-hez ballagtam, s hátulról jó erősen megöleltem.
Életemben először úgy éreztem, van egy barátom. Az, hogy mi köt össze minket nem tudom. Akkor is összetart minket, mikor már réges-rég szét kellett volna szakadnia. Van kötelék, mely még  a távolságot is legyőzi, s az időt és a józan észt. És néha egy kötelék örökké tart.
- Örülök hogy itt vagy nekem - simogattam meg alkarját, majd kihámoztam ujjai szorításából a kávéscsészét, s mindkettőnkét leraktam a földre, szembefordultunk egymással, megszorítottam érdes kezeit és határozottan a szemeibe néztem. Mintha ott és akkor megállt volna az idő. Az utcán havat lapátoló emberek megszűntek létezni, minden mi odahaza volt semmivé vált. Olyan volt, mintha ezt a pillanatot a világon csak nekünk szánták volna, mi meg csak álltunk ott, s gyönyörködtünk abban, ami nélkül az egyikünk sem tudna élni: Egymásban. Jay mintha életében először látta volna arcomat, úgy érintette meg minden egyes pontját, mint egy apró csodát. Szórakoztatóak, s egyben elbűvölőnek találtam a helyzetet és magam sem tudtam mit éreztem. Úgyhogy megcsókoltam. Megragadtam az utolsó esélyemet, és megcsókoltam.

Könnyek folytak végig arcomon, mert tudtam, nem lesz több. Nem lesz ezután, nem lesz kettőnk és nem lesz mi. Nem lesz már soha többé. Tudatosan csókoltam meg, előre megfontolt szándékkal akartam belerondítani a testiséggel az amúgy tökéletes barátságunkba. Ám sosem hittem volna, hogy ennyire fog fájni.
Éreztem kezeit a derekamon és éreztem, hogy boldog. Nyeltem egyet, majd mellkasára tettem kezeimet és eltoltam magamtól. Értetlenül meredt rám:
- Kérlek menj el - tereltem az ajtó felé.
- El akarsz menni, tudom - húzta szomorú mosolyra a száját. - Csak akkor szoktál ennyire szeretni. De ne hidd, hogy ha elmegyek majd könnyebb lesz - folytatta, majd hátával nekitámaszkodott az bejárati ajtónak.
- De mi...
- Soha nem leszünk egy pár. Tudom jól - nevetett fel kínjában. - De attól ez még megtörtént és attól még ugyanúgy fontos vagy.
- Akkor is el kell mennem - mormogtam a műkörmeimet babrálva.
- Majd segítek összepakolni - húzott magához ismét úgy, mint régen. Semmi testi vágyakozás, csak a tiszta szeretet.

*Lizy-szemszög*

Épp a konyhában sürgölődtem, amikor valaki hatalmas üvöltések közepette berontott a konyhába. Hát persze, hogy a kicsi Nath volt az.
- Pók! Egy kibaszott pók van a kádamban - ugrált fel s alá egy szál alsónadrágban a konyha kellős közepén, melynek az lett az eredménye, hogy a tűzhelyen lévő rántott húsos serpenyőnek rohant, amit sikeresen magára is borított. Ennek eredményeképp még hangosabban kezdett el üvölteni, mire mindenki a konyhába özönlött, s sírásig röhögtük magunkat a kicsi szenvedésein.
Végül megszántam szerencsétlent, és kerestem az elsősegély dobozunkban valami égési sérülésekre szánt kenőcsöt, és míg a többiek visszanyerték normális állapotukat, addig bekenegettem a felhólyagosodott oldalát, melyet egy édes puszival meg is hálált.

Épp végeztünk a fájdalmas, de annál viccesebb jelent nyomainak eltakarításával a konyhában, mikor nyílt a bejárati ajtó, s Jay hangja töltötte be a házat:
- Skacok, hoztam valakit! - erre a kiáltásra persze mindahányan voltunk, a konyhába özönlöttünk.
Nancy állt ott, egy halom bőrönd társaságában. Azonban mintha nem is őt láttam volna, hanem csak egy lélektelen mását. Míg a többiek - Tom kivételével, ő ugyanis bevonult vissza a konyhába - szorosan ölelgették és lelkendeztek, hogy visszaköltözött hozzánk, én Jay baljós tekintetéből gyorsan realizáltam a helyzetet. Ám mielőtt felfoghattam volna, hugicám megköszörülte a torkát, s kibontakozott a szorító karokból:
- Srácok. Nem költözöm vissza, sőt. Hazautazok Londonba. Néma csend, értetlen arcok, majd kibuggyanó könnycseppek Nareesha bájos arcán. - 1 óra múlva indul a gépem, kikísértek? - kérdezte mosolyogva, mire mindannyian némán bólintottunk.

Percek alatt összeszedtük magunkat, majd a banda kisbuszával már a reptéren is voltunk. Nancy sorra ölelt meg mindenkit, s mindenkihez volt egy két jó szava. Megígérte, hogy hallunk majd róla, biztosított töretlen szeretetéről és hálájáról mindazért, amit érte tettünk. Végül pedig könnyek nélkül, mosolyogva elsétált, s felült a Londonba tartó járatra.
Összefolytak az események egészen addig, amíg vissza nem értünk a villába.
Elsőként pattantam ki a kocsiból, s őrült erővel téptem fel az ajtót és rohantam a nappaliba. Tom ott gubbasztott a kanapén és valami gagyi rajzfilmet nézett. Eléálltam, majd belekezdtem mondandómba:
- Elvesztettem a húgomat, MIATTAD! - sírva, zokogva ordítottam képébe a szavakat. - Hogy tehetted ezt? Bárcsak soha ne ismertelek volna. Te vagy a legundorítóbb ember, akit valaha láttam! Gyűlöllek! Elvetted tőlem a testvéremet, az egyetlen biztos pontot az életemből! Gyűlöllek! - vágtam még egyszer a képébe, majd erős karokat éreztem a derekam körül, s Max fölhurcolt az emeletre.

Zokogva fúrtam arcomat a fényes bársonypárnák közé. Képtelen voltam felfogni, hogy itt maradtam, egyedül a húgom nélkül. Max egyenletesen simogatta a hátam, s nyugtatni próbált, kevés sikerrel.
Dühösen pattantam fel az ágyról és egy sporttáskát rántottam ki a szekrény aljából. A gardrób felé vettem az irányt, a sarkamban loholó Max-szel együtt.
- Mire készülsz Lizy? - fogta meg a vállamat.
- Képtelen vagyok egy házban maradni vele - válaszoltam közömbösen, majd a legfontosabb holmijaimat a táskámba hajigáltam.
- Nem mehetsz el! Hiszen ide tartozol, mi vagyunk a családod!
- Nancy volt a családom Max! És most már ő sincs itt! Elüldözte őt, képtelen vagyok egy házban élni vele! Értsd meg kérlek - győzködtem, majd párat az ő cuccai közül is elraktam.
- Mit akarsz a cuccaimmal?
- Te nem jössz? - ejtettem ki kezemből a táskát.
- Lizy. Én itt lakom, ez az otthonom. Neked sem kéne elmenned. Együtt megoldjuk.
- Hát te tényleg nem érted? Nem vagyok rá képes! Ha nem jössz, akkor megyek egyedül - viharoztam ki a gardróbból, majd le a földszintre. Felhúztam a kabátom és a csizmám, majd a kocsikulcsom után kutattam, s végül rá is akadtam a kézitáskám egyik feneketlennek tűnő rekeszében. Max végig megpróbált meggyőzni arról, hogy maradjak, de nem tehettem. Magam miatt és Nancy miatt sem.

Éreztem magamon Max kétségbeesett, könyörgő tekintetét, ahogy a kocsimig sétáltam. Talán nem a legjobb döntést hoztam, sőt egész biztos hogy a lehető legrosszabbat, de nem volt más választásom. Felejtenem kellett és azt itt nem tudtam volna megtenni. Hogy mi lesz Max-szel és Jay-jel nélkülem, nem tudom. Talán majd utánam jönnek, hisz tudják, hol találhatnak majd. Vagy örökre meggyűlölnek.
Fogalmam sem volt róla, milyen komoly döntést is hoztam meg szinte másodpercek leforgása alatt, dühtől és elkeseredettségtől vezérelve. Ez a kettő pedig híresen rossz tanácsadó...