32. fejezet - A részem vagy

*Jay-szemszög*

Csendesen folyattam magamra a testmeleg vizet a zuhanyzóban. Az idő suhanó szárnyakkal repült el fölöttem, s mire észbe kaptam, már nem volt meleg víz. Kikászálódtam a párás fülkéből, derekam köré puha, fehér frottírtörülközőt csavartam, majd letelepedtem - úgy, ahogy voltam, csurom vizesen - bevetetlen ágyamra. Agyamat sec-perc alatt töltötték meg azok az emlékek, amik elől a zuhanyrózsa alá menekültem. Leah vörös hajkoronájának emléke forgószél módjára kerített hatalmába újra.
Sokáig nem mertem még magamnak sem bevallani: de szerettem őt. Vannak azok a fajta érzések, amiket nem ismer fel időben az ember. Csak túl későn. Vagyis csak későn. A túl késő az emberi lét egyik nem létező fogalma. Olyan, mint a lehetetlen. Csak tebenned él, magadnak teremted. Az érzelmek sosem jönnek túl későn, éppen csak késlekednek egy kicsit. Csalafinta játékot űznek veled, összetörnek, összeraknak és életbe csomagolnak. Minden akkor van jól, amikor éppen van. Még a halál is. Váratlanul jön, és a pokolba taszít. De csak ha eljött az idő.
Leah kusza hajkoronája gyorsan alakult át Nancy gyönyörű mosolyává az elmémben. Az ő elvesztésén talán még nehezebben tettem túl magam, mint Leah halálán. Ismerte testem-lelkem, és végső soron: tudott bánni velem. Tudta, hogy szeressen úgy, ahogy senki más, úgy, ahogy csak egy lelkitárs teheti. Mert az volt ő nekem. Kár, hogy neki sosem mondtam. De szerintem tudta, valahol a lelke mélyén biztosan. ÉS ott, azon a szinten, el sem veszítettem. Őszintén hiszem, van egy része az emberi léleknek, ami örök. Ott élnek az örök-dolgok. Nancy. 

Egész délelőtt ez a két gyönyörűség járt az eszembe. Még akkor is, mikor megigazítottam a nyakkendőmet, és az utolsó pillanatban még átfésültem bozontos frizurámat. 
- Szebb lenne veletek - suttogtam még mindig a lányokra gondolva, majd kiléptem a szobámból és levonultam a nappaliba.
- Mehetünk Siva-hoz? - kérdezte egyszerre Nath és Tom.
- Szerintetek Max-nek sikerült már kiráncigálnia az ágyból? Elég húzós volt a tegnap... - kérdeztem vissza, és hirtelen átvették a szép emlékek helyét a tegnapi legénybúcsú pillanatai. Volt ott minden, mint a jó boltban. Piaszökőkút, forróság, egyre kevesebb ruhában vonagló táncoslányok és miegymás. Elvégre - jó esetben - csak egyszer van esküvője az embernek.
- Ha nem, majd besegítünk - közölte lazán Nathan, majd megindult a kijárt felé.
- Én azért bedobnék egy Aspirint, mielőtt elindulunk - szabadkozott Tom, és én is követtem a példáját, és elvonultunk a konyhába, csillapítani a fejfájásunkat. 

*Siva-szemszög*

- Ébresztőőőőő! - jött be Max üvöltve a szobámba. Az agyamat súlyos fejszecsapásként érte mindegy egyes hang, még a a paplan lágy suhogása is, nem hogy ennek a félbolondnak.
- Hagyj - mormoltam, majd fejemre húztam a négy csillagos szálloda, négy csillagosan puha takaróját. 
- Dehogy hagylak! - pattant fel az ágyamra. - Ma feleségül fogod venni életed szerelmét! És a tesód megérkezésig én felelek érted! Úgyhogy ki az ágyból és borotválkozni. 
Fáradtan és másnaposan másztam ki az ágyamból, de ahogy egyre jobban belegondoltam, hogy mi fog ma velem történni, a fejfájás, valami furcsa bizsergéssé alakult át, amely az egész testemet eluralta. Házas ember leszek, férj, a világ leggyönyörűbb nőjének férje. És ha nem kapom össze magam, elég csapnivalóan kezdem ezt az új életemet. 
- Jó, megyek már-megyek már - csoszogtam, miközben kopasz barátom egyre csak sürgetett.
- Na és hogy érzed magad?
- Hasogat a fejem, úgyhogy csapnivalóan - kiabáltam ki a válaszom a fürdőből.
- Nem úgy - mondta. - Ott legbelül. Milyen érzés vőlegénynek lenni?
- Ez pont olyan, mint amikor a 18. szülinapomon megkérdezték, hogy: Na, milyen érzés felnőttnek lenni? Hát tudod, pont olyan, mintha minden ugyanolyan lenne. Majd idővel, szép lassan fog átalakulni az életem, gondolom - zártam rövidre a dolgot. Nem szerettem az érzéseimről beszélni. Vagyis inkább nem szoktam. Én vagyok az Apamaci, a többiek öntik ki a lelküket nekem, nem pedig fordítva. De a mai egy különleges nap, vagy mi. - Egyébként ideges vagyok. Marha ideges.
- Aztán mi a fenéért? - értetlenkedett Max. - Gyönyörű menyasszonyod van, akinek a családja imád, jó hapsi vagy és minden megadatott számodra, amiről álmodtál.
- Pont ettől félek. Hogy mi lesz ezután... Ha kihűlik a szerelmünk...
- Na ezt verd ki a fejedből, aranyapám. 7 éve együtt vagytok. Ez alatt a hét év alatt volt minden. Születés, halál, távolság, közelség, sírás, nevetés. És mégsem szakítottatok még csak egyszer sem. És ráuntál valaha Nunu-ra?
- Hogy untam volna? Ő az én életem Csodája.
- Na, akkor meg? - nevetett fel barátom. - Inkább haladjál, mert így nem engednek be a templomba.

3 hosszú Max-szel kettesben eltöltött óra, és egy szállodai villásreggeli után csörgött a telefonom. A bátyám és egyben az esküvői tanúm, Kumar volt az.
- Halihó, Tesó - szóltam bele a kagylóba. - Merre vagytok? Már rég itt kéne lennetek.
- Siva... - kezdte baljós hangon. - Hatalmas ciklon tombol itt nálunk, Indiában. Egy gépet sem engednek felállni... Sajnálom.
- Nem lesztek itt az esküvőmön? - habogtam remegő hangon.
- Sajnálom - ismételt meg a testvérem.
- De akkor nincs tanúm, tanú nélkül meg nincs esküvő - kétségbeesetten néztem Max-re - Nare meg fog ölni... - amint kimondtam, Max kitépte a kezemből a telefont, és hadarni kezdett valamit Kumar-nak, majd kinyomta.
- Na Seev - kezdett bele. - A helyzet a következő: a csajoknak egy szót se! Én leszek a tanúd, majd írok valami tósztot a lagzira vagy mi, elvégre tudod, jó a beszélőkém. A pappal meg az anyakönyvvezetővel lerendezek mindent. Mindjárt itt vannak a többiek, majd felöltöztetnek, én meg szerzek egy, a Lizy ruhájához passzoló nyakkendőt. Megfelel?
- Jobb, mint a semmi. Elvégre Te is a barátom vagy, ráadásul Lizy párja... 

Ezután Max sűrű telefonálások közepette elrohant, én pedig ültem a hotelszobában és tökéletesítgettem az esküvői fogadalmam. Remélem tényleg hibátlan lesz.

*Lizy-szemszög*

- Bézs vagy barack? - lebegtettem meg két körömlakkos üveget a menyasszony szeme előtt.
- Barack. Nem, bézs.Vagy legyen mégis a barack?
- Hagyd, majd eldöntöm - nevettem fel fáradtan és elkezdtem barackszínűre lakkozni Nareesha lábujjkörmeit. Épp a második réteget kezdtem felkenni, mikor hangos csattanással kinyílt a lakásom ajtaja, ugyanis itt táboroztunk le mi ketten Nunu-val a szerény kis lánybúcsú után, és egy csoport, idősebb és fiatalabb nő tódult be rajta. 
- Bemutatom neked a Mccaffrey-család női osztagát - súgta a fülembe vigyorogva Nare, és még hozzátette: - Sok sikert!
És abban a pillanatban a visítozástól kezdve a sírásig, mindenféle hang töltötte meg a nem is olyan kicsi lakásomat. Sorra mutatkozott be nekem Nunu három testvére, ölelgetett meg az anyukája, és szedte le a fejem a nagynénje, amiért nem a bézst választottam a lábkörmeire. A kedvenceim azonban az unokahúgai voltak, akik ámulva gyönyörködtek mindenben. A menyasszonyi ruhában, az érkező fodrászban és sminkesben, és saját nagynénjük átváltozásában. 
2 óra ilyen nyüzsi után kissé elfáradtam, elvégre nem voltam a toppon egészségileg, ezért az ara előzetes engedélyével mosolyogva a szobámba vonultam és lehuppantam az ágyamra. Mivel oly régen adtam már hírt magamról a Twitter követőimnek, gyorsan posztoltam nekik egy képet, a mai őrületemről:

@LizyAlexander: wedding day crazyness

@Nare_esha

Talán egy fél órája szunyókálhattam, amikor maga a menyasszony jött be hozzám, egy szál fehérneműben:

- Segítenél felöltözni? Anyuval és a csajokkal azt hiszem, megtépnék egymást - kért meg nevetve a nemes feladatra.

A Nunu ideiglenes öltözőjének kinevezett vendégszobában már ott állt egy próbababán a nagy nehezen kiválasztott, Nareesha bőrszínéhez és személyiségéhez tökélesen passzoló, kissé antik hatású csipkeruha.

- Annyira gyönyörű leszel - öleltem át. - Annyira hihetetlen...
- Mi olyan hihetetlen? - nézett rám mosolyogva, felvont szemöldökkel Nunu.
- Hogy férjhez mész. Alig egy éve, hogy ismerjük egymást, és a tanúd leszek. Annyira boldog vagyok, hogy ilyen barátnőm van, mint Te! - mondtam, mire mindkettőnk szemét elöntötték a könnyek.

Az idillt a két teli pakolt táskával berontó Augustus rombolta le. Augustus a divat- és sztárvilág legfelkapottabb feltörekvő tehetsége volt smink és fodrászat terén is. Jellegzetes ismertetőjele pedig, a még a megszokottnál is nagyobb fokozatszámú pörgése volt, és ma sem hazudtolta meg magát.

- Jajj, hát hogy nézel ki? - fogta két kezébe a menyasszony arcát. - Micsoda karikák, és, ó, egek, még egy pattanás is. Na meg a hajad! Most azonnal neki kell látnunk, ha gyönyörű akarsz lenni az esküvőn!
Percek alatt telerámolta a fésülködőasztalt és az ágyat is mindenféle, valami jövőbeli filmből származó kütyüvel és kencével, majd nekilátott Nareesha hajának átváltoztatásához.
- Nem szeretnék giccses, műhullámokat és kontyot sem - szögezte le már az elején Nare.
- Nyugalom, mindent kézben tartok. Csak semmi idegeskedés, az roncsolja az arcbőrödet, aranyom.

- A jelenetet mosolyogva figyeltem, és olykor-olykor teljesítettem hol a fodrászzseni, hol a menyasszony egy-egy kérését, mely leggyakrabban némi innivalóra irányult.
Egy óra hajszárítgatás, hajsütés, fésülés, tűzés, igazítás és miegyéb után elkészült a gyönyörű menyasszonyi frizura.
- Tádám! - mutatott nagy büszkén Nunu hajára Gus.
- Hát ez valami elképesztően gyönyörű! - kiáltottam fel. Nareesha haját laza hullámok és meseszép virágok díszítették, s amíg én ezekben gyönyörködtem, Gus már el is készítette a meseszép, tavaszi színekben pompázó, natúr, de csillogó sminket.
ebben a pillanatban lépett be Nareesha papája. Először tátott szájjal nézett végig a szobában uralkodó káoszon, majd végül kislányán pihent meg a tekintete, majd észrevétlenül letörölt egy könnyet szeme sarkából. 

- Papa - sikkantott fel Nunu, mikor a tükörben megpillantotta oly rég látott édesapját. Úgy ahogy volt, fehérneműben, frissen készült frizurával és sminkkel - Gus sipítozása közepette - Mr Mccaffrey nyakába vetette magát. 

- Annyira büszke vagyok rád, Tündérkém - mondta hatalmas gombóccal a torkában az apuka. - De most itt is hagylak titeket, majd a méltán híres Lizy barátnőddel később megismerkedem - ment ki a szobából, miután rámkacsintott, és jól megpuszilgatta az ő Tündérkéjét. 

Időközben Gus összeszedte a holmiját, készített még egy selfie-t a mai munkája gyümölcsével, majd kibillegett a szobából, sűrű puszidobálások közepette, mi pedig ketten maradtunk az én kis barátnőmmel. 

- Na, cibáljunk bele abba ruhába, Te, vénlány - kezdtem mosolyogva, de legfőképp azért, hogy ne sírjam el azonnal magam. Be kellett vallanom, kicsit féltékeny is voltam Nunu boldogságára. Kisgyermekkorom óta erről a napról álmodozok. Fehér ruha sürgés-fogás, fényűzés, millió picinyke csoda, és az bizonyos boldogító igen. Egyelőre ezek még csak álmok. Egy haldokló lány elkeseredett álmai a nemlétező életéről.
- Miért sírsz? - érdeklődött Nunu, mert hiába minden, elpityeredtem.
- Örülök neked, ezek az örömkönnyeim - hazudtam, s olyan földöntúli világban járt, hogy még el is hitte nekem.

Hosszas igazgatás után rájöttünk, hogy ez a ruhafelvétel meghaladja kettőnk képességét, így segítségül hívtuk Nareesha nővérét, akinek felségként már volt ebben a herce-hurcában tapasztalata.
A döntésünk helyesnek bizonyult, mert szinte két perc alatt belerázta húgocskáját az álombéli ruhába. Én azért titokban, hátulról készítettem egy fotót az eseményekről, és fel is nyomtam a közösségi oldalamra:

@LizyAlexander: the day has come! so proud of you
@Nare_esha
@SivaTheWanted close your eyes now! xoxo

A fotó posztolása után percekkel dudáltak a ház előtt: megérkezett a csajbandáért a limuzin. Először a családtagok és a koszorúslányok préselték be magukat a kocsiba, majd legvégül Nareesha-t segítettük be óvatosan a tágas jármű utasterébe.
- Te nem jössz? - nézett rám az ara riadtan.
- Még van egy kis dolgom, meg át is kéne öltöznöm - nyugtattam meg nevetve, majd elmélázva néztem, ahogy a limó kigördül a feljáróról és eltűnik az utcasarkon. 

Sietve szaladtam be a lakásomba és zártam be kulcsra magam mögött az ajtót. A fürdőszobába érve megkönnyebbülve sóhajtottam fel. Lefárasztott az egész napos rohanás és zsizsegés. És még nincs vége.
Kicsavart mozdulatokkal lecsatoltam a póthajakat a tarkómról, és a lefolyóba dobva eltüntettem az újabb kétmaroknyi, kihulló szőke hajszálat. Hideg vizet lötyköltem az arcomba, majd levetettem a farmerem és a szakadt pólómat, és a hálószobába siettem, hogy felvegyem az esküvőre szánt ruhámat. Egy rövid, hófehér csipkeruhára esett a választásom, amihez korallszín magassarkút, valamint egy vastag arany karperecet és egy mindezekhez teljesen illeszkedő borítéktáskát társítottam. Mivel már így is késésben voltam, nem álltam neki az egyenes hajtincsek besütésének, inkább kerestem az egyik fiókban egy adag természetesen hullámos póthajat. Kibillegtem a nappaliban álló tükörhöz, és egyesével a fejbőrömhöz illesztettem őket.

- Nareesha tudja? - szólalt meg ekkor egy mély, öblös hang a hátam mögött. Az örömapa. Sejthettem volna, elvégre csak a csajokat vitte el a hatalmas fekete csodajárgány.
Elkeseredetten ráztam meg a fejem, mire válaszul egy megértő mosolyt kaptam.
- A nászút végéig ez maradjon is így - kért, de tudat alatt biztosan sejtette, hogy ez nekem is épp oly magától értetődő, mint neki. - Egyébként Sokat mesélt már rólad. De azt mondta, legyőzted a rákot.
- Kiújult - mondtam, és most először boldog voltam, hogy kimondhattam. Az orvoson, Max-en és rajtam kívül eddig senki más nem tudta. És furcsa mód, Mr Mccaffrey szemében nem láttam se sajnálatot, se együttérzést, még csak megnyugtató csillogást sem. Egy cinkostársat láttam a szemében, aki őrzi majd a titkomat. Mindenki titkol valamit. És közben, mindenki keres egy cinkost, egy társat a titkaihoz, hogy együtt cipelhessék ezt a terhet, valakit, aki emlékezteti olykor, hogy miért is titok a titok. Valakit, aki nem megért, nem biztat, nem sajnál, nem sír. Valakit, aki egyszerűen csak elfogad. Erre pedig a legjobb társ egy idegen, mert egy idegennek felfedni a titkainkat kicsit olyan, mintha egy letakart tükörben néznénk magunkat. 

- Gyere, menjünk. Nem kéne elkésnünk - kacsintott rám a kopasz férfi, majd tartotta karját, én pedig megkönnyebbülve karoltam belé. 

*Tom-szemszög*

- Nem láttad Lizy-t? - suttogtam Max a fülembe, én pedig nemlegesen megráztam a fejem, ügyelve, hogy a gondosan bezselézett hajam tökéletes maradjon.
A templom előtt ácsorogtunk, a vőlegényt vártuk, aki perceken belül meg is jelent. Ekkor a hatalmas templomban mindenki felállt, mintha elfeledték volna, hogy azt majd csak egy kicsit később, a menyasszony érkezésénél kell megtenniük. Úgy ahogy voltunk - az öt bandatag - bevonultunk fekete öltönyeinkben a templomba, Siva az oltár előtt állt meg, mi pedig mellette sorakoztunk fel.
Végtelen óráknak tűnő néma percek után aztán felcsendült a nászinduló mindenki számára ismerős dallama, és beléptek az első koszorúslányok, és végül, a 8 koszorúslány mögött ott vonult Lizy is, mögötte pedig, pár lépéssel lemaradva Nareesha érkezett meg, édesapja által kísérve.
Éreztem, hogy a torkomban hatalmas gombóc növekedett. Neki kéne most abban a gyönyörű fehér ruhában vonulnia, és nekem kéne Seev helyén állnom. De hiába. Csak én vagyok itt kettőnk közül. Nancy csak valahol, a násznép fölött lebeg, és mosolyogva csodál minket. Éreztem, legbelül tisztán éreztem a jelenlétét.
- Soha nem feledlek. A részem vagy - suttogtam, miközben tekintetemet az égre emeltem.
Időközben Nunu apja leült a pityergő örömanya mellé, és a pap már le is zavarta a szertartást. Már csak a házassági fogadalmak voltak hátra. Siva kezdte. Hosszú perceken át küszködött könnyeivel, majd megköszörülte a torkát, és belekezdett:
- A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve a dolgok összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt a szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol lelked legféltettebb titkait őrzöd. Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsa tekinteteket kapsz, nem értik, nem értik miért olyan fontos ez neked, hogy majdnem sírva fakadsz. Én azért megpróbálom:
Nareesha Mccaffrey, fogadom, hogy akármilyen leszel is, őrülten szeretni foglak. Most és mindörökké. Segítek majd élni, segítek, hogy sose felejts el szeretni, és fogadom, hogy mindig gyöngéd leszek. És fogadom, hogy sosem felejtem el, hogy egy örökre szóló szerelem. Jöjjön bármi, én már örökre a lelked melegében élek, mától az idők végezetéig benned van az én otthonom.

Ahogy Siva befejezte monológját, szinte minden férfi és nő papír zsebkendővel itatgatta fel arcáról a meghatottság könnyeit. Aztán, mikor mindenki visszagyűrte a könnyáztatta fecniket a zsebébe, Nareesha is belefogott a saját beszédébe.

- Siva Kaneswaran - kezdte mosolyogva. - Van egy olyan érzésem, hogy mi nagyon összeillünk. Azért is szeretek Veled lenni, mert olyankor sosem unatkozom. Még ha nem szólunk, nem érünk egymáshoz, még ha külön szobában vagyunk, még akkor sem. Sosem unalmas teveled lenni, és ez szerintem azért van, mert bízom benned, bízom a gondolataidban. Érted? Értik? - nézett ki a násznépre. - Azt akarom mondani, hogy mindent szeretek, amit látok belőled, és azt is, amit nem. Pedig ismerem a hibáidat is. De még azokban is bízom, mert hiszem, hogy épp kiegészítik az én jó tulajdonságaimat. És mintha ugyanazoktól a dolgoktól félnénk, mintha még a démonaink is ismernék egymást. És hogy te sokkal többet érsz, mint amennyit megmutatsz magadból, én pedig fordítva. Hogy kimondottan szükségem van a jelenlétedre, hogy... hogy is mondjam... hogy... érezzem a saját súlyomat. Hogy érezzem, hová tartozom. Hozzád, beléd, de neked nem. A részem vagy, örökkön bennem élsz. 

Nos, a nagyközönségnek itt volt vége. És be kell valljam, nekem is. Tökéletesen írták le mindketten azt, amit az én kicsi Nancy-m iránt éreztem. Az iránt a Nancy iránt, akit hagytam elmenni, hagytam összetörni és meghalni. Ekkor ébredtem rá, hogy soha semmi nem lesz már ugyanolyan, mint azelőtt. Minden változik. Azonban minél több dolog változik, annál több dolog marad ugyanaz. Nem tudom ki mondta ezt először, biztos valami bölcs író vagy politikus, de épp most, tökéletesen megmagyarázza a legnagyobb hibámat. Képtelen vagy megváltozni, ez a csúf igazság! Nem hiszem, hogy egyedül vagyok ezzel, mert minél több embert ismerek, annál inkább érzem, hogy mindenkinek van hibája. Nem akarok megváltozni, ameddig csak lehetőségem van rá, ilyen akarok maradni, mert így legalább, ha szenved is az ember: a fájdalom ismerős. Ha változol, mindig valami váratlan történik, és ki tudja, milyen fájdalmak várnak még rád? Talán sokkal rosszabbak, mint ez a mostani. Jobb ez a régi állapot. Fáj ugyan, de legalább ismerős.

*Max-szemszög*

A gyönyörű szertartás után az egész násznép a lagzi helyszíne felé vette az irányt. Én a tömegben lecsaptam az én kicsi szerelmemre, és rákulcsoltam ujjaimat az övéire.
- Annyira gyönyörű ez az egész - suttogta, miközben a vállamra hajtotta a fejét. - Jó lenne, ha egyszer majd mi is... - mondta, majd elpityeredett. Tudtam mire gondol.
- Shhh. Mindenre lesz elég időnk hidd el! - nyomtam egy hatalmas, vigasztaló puszit a homlokára, és így, ölelkezve léptünk be a modern indiai pompába öltöztetett terembe. Bent már szólt a zene, és mire elkeveredtünk az asztalunkhoz, már hozták is a temérdek ételt.
- Eljött a mi időnk - suttogta Lizy a fülembe. - Sikerült egy fél délután alatt megfelelő köszöntőt írnod? - kérdezte picit tartva a választól.
- Hát, lesz nagy öröm, ha felolvasom az biztos. Hisz ismersz, a dumámmal nincs baj - nyugtattam meg. - De azért kezdj Te, hátha eszembe jut még valami.
Lizy így is tett, felállt, megkocogtatta pezsgőspoharát, majd elmondta igazán megható, igazán Lizy-s beszédét.

Rajtam volt hát a sor. Remegett a gyomrom, és sajnos nem az éhségtől. Rettegtem, de közben valami megmagyarázhatatlan, pozitív várakozás is belém fészkelte magát. 

- Köszönöm a figyelmet, jó mulatást mindenkinek - zárta Lizy sorait. - És akkor hallgassuk meg a vőlegény tanújának beszédét is.
Feszengve lazítottam egyet a nyakkendőmön, majd felálltam. Végignéztem a fiúkon, majd Nareesha-n, mind apró bólintással jelezték, hogy kezdhetem. Még egy utolsó pillantást vetettem az én egyetlen szerelmemre, és elkezdtem:

- Minden embernek, aki valaha volt, van és lesz, van egy dala. Ezt a dalt nem írta senki. Van dallama, van szövege. De csak nagyon kevesen jutnak el odáig, hogy elénekeljék saját dalukat. A legtöbben attól félünk, nem elég jó a hangunk, vagy a szöveg túl őszinte, vagy netán túl fura. Ezért a legtöbb ember inkább megéli a dalát. De egyedül nem megy. Ezért életünk legfontosabb évei a kutatásról szólnak. Kutatjuk a világot valaki olyan után, aki ismeri a dalunkat. És ha két ember megérzi a másik dallamát, sosem tud már szabadulni tőle. Belehallgat még sok másik dalba, de úgy, mint azt az egyet, egyiket sem érzi. Mindegyik csak olcsó másolat, hamisítvány. És ha egyszer hallotta az Igazit, többé már nem kell keresgélnie. Öntudatlanul, a lelkétől vezérelve visszajut, a lelke visszahúzza oda, ahová tartozik. Ez a szerelem. Nareesha és Siva 7 éve hallgatják egymás dalát, és a mai napig nem unták meg. Mert fontosak egymásnak. És engedjék meg, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy megvalljak valamit itt önök előtt:
Az én dalomat is hallgatja valaki, és én is hallom valakijét. Az a valaki itt ül mellettem - ekkor a kezemet nyújtottam Lizy-nek, aki illedelmesen, mosolyogva-szipogva felállt, én pedig folytattam. - Lizbeth Alexander! Szeretem a dalodat. Szeretem minden porcikádat, úgy, ahogy vagy. És fontos vagy, mert vagy. Édes ébredés, vigasztaló ölelés, csendes hazaérkezés, valóra vált csoda. Napfény vagy, és hó, és eső, hideg, meleg, álom, mézescsók, tavasz vagy, Én vagy. És én Te vagyok. És mindegy mi áll előttünk. Működni fog. Mert túlságosan szeretlek ahhoz, hogy valaha is elengedjelek - ebben a pillanatban a zsebembe nyúltam, és egy aprócska bársonydobozkát húztam elő, majd székemet hátratolva térdre ereszkedtem, de egy pillanatra sem engedtem el szerelmem kezét és tekintetét. - Lizbeth Alexander. Napom. Holdam. Csillagom. Életem fénye. Egyetlenem. Leszel a feleségem?

* * *

Boldog, szomorú. Mosolygós, sírós. Vegyes.
Olyan, mint én mostanság.

Azért remélem, szerettétek!
xoxo