34. fejezet - Sosincs vége

*Max-szemszög*

Lágy mozdulatokkal simítottam végig törékeny szerelmem napbarnított felkarján. Könyökhajlatánál megálltam, néztem, ahogy elvékonyodó bőrén átütnek a halványkék erek, majd a legvastagabbikba belehalad egy vékony kis tű. Tovább haladtam, le a kézfejéig. Ujjait egyesével érintettem meg, mintha először és utoljára érinthetnék ilyen tökéleteset. Szemem és ujjam is elidőzött nagymamám meseszép gyűrűjén. Jobb helyre nem is kerülhetett volna, mint egy ilyen ámulatba ejtően tökéletesen megformált ujjra. Kezem az ölembe ejtettem, ujjaimmal játszottam tovább, ám tekintetem továbbsiklott gyönyörű arcára. Minden egyes porcikájába szerelmes vagyok, a feje búbjától a kislábujja körméig, mindenéért rajongok. És most lehet, hogy elveszítem.
Hirtelen rezegni kezdett a telefon a zsebemben, de igyekeztem tudomást sem venni róla. Most Vele vagyok, most Érte vagyok. De csak nem csillapodott a zsizsegés a zsebemben, így hát, amilyen halkan csak tudtam, kislisszoltam a kórteremből, és elővettem a mobilom. Nathan mosolygós arca villódzott rajta. Tudja, hogy hol vagyunk, és mégsem hagyja abba a csörgetést, így hát oldalra csúsztattam a képernyőn a kis zöld telefont.

- Mondd- hadartam bele sürgetően.

- Van... egy kis baj - mondta, és éreztem a hangján, hogy ez a baj nem is lesz olyan kicsi. Mégis, egyre csak az járt a fejemben, hogy had menjek vissza az én szerelmemhez. Ott kell lennem ha felébred. Megígértem. - Figyelsz Te rám? - hallottam ekkor a vonal túlsó feléből.
- Elkalandoztam, megismételnéd? - szabadkoztam, miközben lerogytam egy ócska kórházi székre, amely hangos recsegéssel fejezte ki nem tetszését. 

- Jay hazajött, de nincs jól...
- Láttuk már részegen... Vigyétek fel a szobába, aztán majd kialussza - nem értettem ezért miért kellett felhívni.

- Egy rendőr van vele. Vagyis rendőrnő. És semmire nem emlékszik. Nem ismer fel minket, Max - harsogta Nath a telefonba.
- Mi a franc? - emeltem fel a hangom. Ez azért marha rossz vicc.
- Azt mondják, karambolozott. De csak egy kis sérülés van a fején. Nem értek semmit. Úgy néz ránk, mint az űrlényekre. Siessetek haza, könyörgöm - zagyválta összefüggéstelenül a telefonba. A fejemben uralkodó káosz most még átláthatatlanabbá vált. Valamit habogtam a telefon túlsó végén pánikoló kisöcsinek, , majd elsüllyesztettem a készüléket a zsebembe, és visszamentem Lizy-hez, és a kórterem csöndjére bíztam magam.

Épp kezdtem elszundítani a saját vállamra hajtott fejemmel, mikor halk nyöszörgésre lettem figyelmes. Az ébredő Lizy volt az. Arca megviselt volt, sápadt, de mosolygott.
- Itt vagy - suttogta.
- És te is - mondtam könnyeimet nyelve.
- Pedig nagyon várnak már - mondta, miközben kék íriszeimbe fúrta könnyben úszó szemeit.
- Még itt van Rád szükségünk. Szükségem - mondtam. Csak úgy, özönvízként áradtak belőlem a szavak, miközben rendezetlen fürtjeivel játszottam. - Én nem tudok egy olyan világban létezni, amelyikben Te nem vagy. És mindegy mi áll előttünk, mindennel megküzdünk. Mert túlságosan szeretlek ahhoz, hogy elengedjelek. Ne rázd a fejed - csitítottam, mikor elkezdte ingatni gyönyörű fejecskéjét. - Tudom, hogy iszonyú nehéz lesz. Minden nap meg kell küzdenünk, de én erre vágyom, mert akarlak Téged mindenestül, örökre, együtt, minden nap. 

- Akkor is, ha most a szeretlek helyett arra kérlek, hogy add ide azt a tálat mögüled, mert a reggeli nem akar bennem maradni? - kérdezte fáradt mosollyal.
- Akkor is - mondtam, mire elnevettem magam, s közben elé toltam a kért tálat. 
Pár hosszú percnyi gyötrődés után erőtlenül dőlt vissza az olcsó tollpárnára. Azzal a nézéssel méregetett, újra. Azzal a nézéssel, amivel másodpercek alatt a lelkemig hatolt. Amivel hitt bennem, amikor elhittem, hogy az életét is a kezembe adná.
- Vigyél haza - zökkentett ki a gyönyörködés békés állapotából. - Az orvos, azt mondta...
- Tudom, mehetünk - simítottam ki arcából pár izzadságtól összetapadt hajtincset -, de nálunk lesz egy fotózás a villában - ötletem sem volt, mit mondhatnék neki, csak azt tudtam, nem vihetem haza egy emlékezetkieséses Jay-hez.
- Akkor a lakásomra vigyél. Nem akarok itt maradni - emelte rám könyörgőn tekintetét.
- Kívánságod számomra parancs - csókoltam neki kezet, majd magára hagytam míg átöltözik, és elsiettem, hogy jelentsem orvosunknak a távozásunkat.
Kopogásom tompán visszhangzott a vastag falú irodából, majd a már ismerős Dr. Parkson lépett ki rajta.
- Segíthetek valamiben? - érdeklődött, miközben forrón gőzölgő automatás kávéját kavargatta egy kis műanyag pálcával.
- Hazamennénk - vágtam a közepébe, s mivel nem láttam rajta ellenkezés jelét, még egy gyors kérdést is a nyakába zúdítottam. Talán igazából csak nekem volt gyors és váratlan,mert én rettegtem a választól. - Mik az esélyek? - nyögtem ki, mire fáradt mosoly jelent meg az orvos arcán.
- Nem merek semmit mondani - billentette félre a fejét egy parányit. - De bizakodó vagyok. A kishölgy jobban reagált a mai kemoterápiára, mint vártam, és ez mindenképp jó jel. A szervezete erős, de ezt tudtuk eddig is. Maradjunk annyiban uram, hogy folytatjuk a terápiát és a további lehetőségekről egy nyugodtabb időpontban konzultálunk. De bocsásson meg, most rohanom kell, és - intett fejével a folyosó végében lévő ajtó irányába. - Úgy látom, magára is várnak - illedelmesen kezet ráztunk, majd elindultam az én kicsi menyasszonyom felé. 

*Lizy-szemszög*

Miután Max hazahozott, szinte köszönés nélkül rohant tovább. Remélem minden rendben vele... A lakásba lépve régen érzett boldogság öntötte el a lelkem. A régi otthon viszontlátása, a sok régi emlék felidéződése. Forró lávaként árasztották el a lelkem a szebbnél szebb pillanatok foszlányai. Ahogy a teraszon állandó támogatásomról biztosítottam Max-et, miközben csak egy napja ismertem. A sonkás szendvicsem ízét éreztem a számban, amit Jay-jel és Nancy-vel ettünk, húgom megérkezésének napján. A mágikus csönd, amikor levonultam a lépcsőn az első randink estéjén, és Max az ajtóbán állva legeltette rajtam a szemét. Már akkor tudtam, ez az a pillantás, amire mindig is vágytam. Minden egyes pillantásával a lelkemig hatol és én egyre szerelmesebb leszek belé. Volt egy pillanat, az első éjszakánk alatt, mikor csupasz mellkasán pihentettem a fejem. Éreztem szívének minden egyes dobbanását, hallottam, ahogy veszi a levegőt, éreztem benne az életet. Úgy éreztem, akkor már fokozhatatlanul szerettem. És azóta is ezt érzem, minden egyes nap. Aztán másnap, mikor felébredek, és megpillantom az áldott, békés arcát, ráébredek, hogy ismét egy picivel több nekem, mint előtte. 
 A nosztalgiázás folytatásához készítettem magamnak egy csésze teát, majd fáradtan az én imádott kanapémra zuttyantam. Akkor azonban valaki csöngetett.
- Ki a csuda lehet ez? - dörmögtem magam elé a kérdést, majd felálltam, és nagy nehezen elvánszorogtam az ajtóig. Legnagyobb meglepetésemre Katniss, a régen látott menedzserem állt az ajtóban. 
- Hát Te? - néztem rá, de mire észbe kaptam, már körém fonta a kis csápjait.
- Úgy örülök neked - mondta fülig érő szájjal, az 'ú'-t jól megnyújtva.
- Főleg, hogy te jöttél el hozzám - mondtam nevetve, majd beinvitáltam a nappaliba. - Mi szél hozott? - néztem rá érdeklődve.
- Hiányzott az én kicsi mentoráltam, érdekelt hogy vagy. Mindig csak telefon, meg Skype - ingatta a fejét, majd félszegen rám pillantott. - És lenne egy meló is.
- Sejtettem - nevettem fel fáradtan. - És ez olyan meló, ahova lefogyva, rövid hajjal és kedvtelenül is jó vagyok? - fordítottam komolyra a dolgot.
- A lelkesedés mindig előny, te is tudod - mondta, majd gondterhelten sötét, ébenfekete hajába túrt. - De neked való lenne. Egy rák ellenes gyógyszer-csoport keresett meg minket. Kifejezetten téged akarnak. Te megélted.
- Igen, és még élem is - bólintottam fáradtan. Nem akartam veszekedni Katniss-szel. - És tudod, egy gyógyszer sem segített. Mit ígérnek? Azonnali gyógyulást, műtét és sugárkezelés nélkül? Ebben most éppen mi van? Hínár vagy csikóhalsörény? - hangom higgadt volt, de szemeim szikrákat szórtak. És aki ismer, tudja, hogy ilyenkor vagyok képes a legrosszabb dolgokra. - Menj el, Katniss - emeltem tekintetem az ajtóra, majd rá.
- Lizy - hebegte. - Ez nem olyan, mint hinnéd. Ez tényleg beválik...
- Tényleg? Akkor miért csak a reklámkampányhoz kellek? Miért nem ők vannak itt, hogy próbáljam ki? Miért? - még ekkor sem emeltem fel a hangom. - Menj el - ismételtem meg, majd nagy nehezen felálltam, és kitártam a bejárati ajtót. - Láthattad, hogy élek, megnyugodhat a lelked.
- Valamiből neked is élned kell - mondta a küszöbön állva, és hangjában eddig sosem hallott ellenségességet véltem felfedezni. - Nem mindig lesz ott neked a popsztár pasid, hogy kitartson.
- De igen - lebegtettem meg szeme előtt a gyűrűsujjamat. - Mindig itt lesz. Akkor is,ha már a nevedre sem emlékszem - zártam le a témát, majd bevágtam az orra előtt az ajtót. Lassan kezdett forogni velem a világ, homlokomat a hideg ajtófélfának támasztottam, s úgy próbáltam megnyugodni. Ez most a kemo vagy a picit meghaló lelkem érzése? Kérdeztem magamtól, de jól tudtam a választ. Furcsa, egyes barátságok, milyen gyorsan válnak köddé. Volt, nincs. Ennyi az egész. Azért, hiányozni fog az én drága menedzserem. A nagy teázgatások, amikor még senkit nem ismertem az angyalok városában, az első közös munkák, a dicséretek, amikkel elhalmozott minden egyes találkozásunkkor. Szemfényvesztés, káprázat volt hát mind. Zihálva szedtem a levegőt, de percről percre lettem jobban. 

Fáradtan kucorodtam le a kanapéra, majd egyik pillanatról a másikra szippantott be magába a puha párnák és a gyönyörű álmok megnyugtató világa, ahonnan vadul csörömpölő telefonom rángatott vissza a valóságba. 
Max neve villódzott rajta, egy-egy szivecskével kiegészítve elöl is, hátul is.
- Szia édes - duruzsoltam bele, miközben a kinti ragyogó napsütéshez szoktattam a szemem. 
- Szia - köszönt ő is, és hallottam a hangján, hogy mosolyog. - Van kedved eljönni hozzánk?
- De hát, azt mondtad fotózás van - értetlenkedtem és törökülésben helyezkedtem el a szőnyegen.
- Nem voltunk elegek négyen - magyarázott Max. Tényleg, hisz a mi gerléink épp Barbados-on süttetik a hasukat. - Na? Küldhetem azt a taxit?
- De siessen ám, akkor - utasítottam tettetett parancsolgatással. Alig vártam, hogy újra lássam. És Jay-t is látni akartam. És megölelni. Elmondani neki, hogy mennyire fontos nekem. Mindent akartam abban az egy szentséges pillanatban. A taxira várva megigazítottam összekuszálódott fürtjeimet, és felfrissítettem a tusvonalat a szempilláim tövében. Mire végeztem, a sárga jármű hangos dudálással leparkolt a ház előtt, én pedig mosolyogva vetettem le magam a hátsóülésre. Koradélután révén a nap még ragyogóan szikrázott, és a forgalom is elviselhető volt, így gyorsan a srácok hatalmas villájához értünk. Ahogy kiszálltam, a sofőr máris a sarkamban volt, alig várta, hogy megkapja a jussát. Kezébe nyomtam egy köteg papírpénzt, majd a bejárati ajtó felé indultam, amin azonban Nathan lépett ki gondterhelt ábrázattal. 
- Csakhogy itt vagy! - sóhajtott fel, amint megpillantott, és zaklatottan a hajába túrt.
- Jesszusom Nath, mi történt? - kérdeztem, és éreztem, hogy a szívem ki akar ugrani a helyéről. Verejtékcseppek gördültek le a tarkómon, mialatt Nathan arcát fürkésztem, mire ő zavartan rázta meg a fejét. - Mondd már, mi van?!
- Gyere - fogta meg a csuklómat, majd befelé kezdett húzni. Volt valami a fogásában. Mintha remegett volna. A villa előszobájába érve többnyire ismerős arcok fogadtak: Tom, Max és Jay ültek a kanapén. Valamint velük szemben, a fotelben egy ismeretlen lány, farmerben és egyszerű pólóban.
- Lizy - pattant fel egyszerre érkezésemre Max és Tom is, majd a számomra ismeretlen lány is felállt, majd jött oda hozzám, kezet nyújtott, majd valami bemutatkozás félét hadart. Rá se néztem, egyre csak Jay-t figyeltem. Mióta megjöttem, azóta figyel. De nem szól hozzám, még csak nem is köszönt. Semmi érzelem nem ült az arcán, mintha egy idegent bámult volna. Nyugodt, egyenletes léptekkel indultam el felé, de mielőtt túl messzire haladhattam volna, egy kéz erős szorítását éreztem meg a vállamon, majd Max ismerős,mély hangja csendült fel mögöttem.
- Kicsim, ne - karolt át hátulról. Értetlenkedve, kérdések nélkül próbáltam meg lehámozni izmos karjait a derekamról, de nem engedett.
- Max, miért? - nyögtem ki végül két szót, a torkomban lévő gombóccal harcolva.
- Azért, mert emlékezetkiesésem van - szólalt meg a kanapén ülő Jay, majd értelmezve mit is mondott, zavarában megvakarta a tarkóját, és felállt a kanapéról. - Sajnálom - vonta meg a vállát, majd az ismeretlen lány felé fordult. - Ő azt mondta, énekes vagyok, és ők a bandatagok. Ő ki? - fordította vissza fejét az én irányomba. 
- Nos, ahogy a kollégáim végignézték az előéletét, egy közeli barátnak mondanánk - magyarázta a rendőrlány komótosan, némi francia akcentussal, majd rám pillantott, megerősítést várva. Mozdulni sem tudtam, a bensőmbe mintha befészkelte volna magát egy hatalmas kőszikla, görcsben állt az egész testem.
- Legjobb barát - szólalt meg mögöttem Max, s törte meg a fülsüketítő csendet. - Lizy is Jay. A legjobb barátok.
Erre a szóra Jay meglepetten kapta fel a fejét. Mintha beugrott volna neki valami. Egy szikra, egy emlékfoszlány, bármi, ami ehhez a világhoz köti. Aztán semmi, visszaült a kanapéra. Ismét némaság telepedett a társaságra, csak a nyomozólány telefonálgatott elhúzódva a konyhába. Amikor aztán kijött a konyhából, Nathan határozott léptekkel elé állt. 
- Menjen fel a szobájába - mondta határozottan, szinte már parancsolón. - Ott vissza fognak jönni az emlékei. 
Először mind értetlenül meredtünk rá, aztán én rájöttem, mire gondol a kisöcsi. Az első villában töltött nap jutott az eszembe, amikor Max rávett, hogy egy teljesen függőleges falon másszak fel az udvar felőli erkélyükre. Csak azért, hogy a többiek tudta nélkül mutathasson meg nekem egy szobát. Jaybird szobáját. Azon belül is egy falat, telis-teli képekkel. A közös képeinkkel, az egész barátságunk idejéről. Arra emlékeznie kell. Legalább egy aprócska pillanatra. Mire mindezt végiggondoltam, a többiek is belementek az ötletbe, és Nathan vezérletével megindultunk felfelé az emeletre.
Meghatározhatatlan remegés futott végig a testemen. Féltem. Titkon, a lelkem mélyén mindig féltem ettől a pillanattól. Hogy majd elveszítem a legjobb barátomat. Nem fogalmaztam meg magamban hogy hogyan, egyszerűen csak tudtam és éreztem, hogy nincs semmi, mi örök volna. És a tudat, hogy lehet, hogy ez a pillanat, ez a vég most itt van, egy ajtónyira tőlem, megrémisztett.
- Minden rendben lesz - súgta Max a fülembe. Nem karolt át, nem puszilt a hajamba. Félt.

Nathan lassan nyitotta ki a nyikorgó, nehéz ajtót. Bentről Jay ismerős illata áradt ki, talán azelőtt borotválkozott, mielőtt elmondtuk nekik az igazságot.  Az ágyat és a földet is szétdobált ruhák, papírok és sörösdobozok borították, az ajtó mellé pedig egy mikrofonállványt támasztottak. Aztán, ahogy jobbra néztem, megpillantottam a fényképekkel beborított falat. Ahogy jobban szemügyre vettem, nem csak Én voltam ott. A banda, az általános iskolás haverjaink, a húgom, mindenki, akit szeretett. Jay odalépett a falhoz, egyesével simított végig a képeken, néha-néha ránk pillantott. Nem törődtem semmivel, én is elkezdtem nézegetni a képeket. Aztán, ugyanannál a képnél időztünk el mindketten. A hároméves, mosolygós Jay volt rajta, ahogy a karácsonyfánk alatt bont egy ajándékot velem és Nancy-vel. A húgom angyali arcára emelte a tekintetét, majd ujjával végigsimította az arcát.
- Nancy - suttogta, olyan halkan, hogy csak én hallottam. A könnyek égették a szemem, így csak egy apró bólintást engedtem meg magamnak, és karjaimat szorosan nyaka köré fontam. De ő lefejtette azokat magáról. - Csak rá emlékszem - bökött az ujjával a húgomra. - Rád nem. Te vagy a másik lány? - kérdezte, s hangjában riasztó közöny ült.
- Igen. Nancy a húgom - magyaráztam könnyeimet nyelve.
- Sajnálom - tette a kezét a vállamra. - Magamra hagynátok? Kicsit elfáradtam - nézett végig a díszes társaságon.
- Holnap még visszajövök - mondta a rendőrnő, majd egy dobozkát húzott elő a táskájából. - Ezt az orvosa küldi. Napi háromszor egy. Talán segíteni fog - hadarta, majd megkérte Nath-t, hogy kísérje ki. Mi is követtük őket, magára hagyva Jay-t a szobájában.
- Legalább Nancy-re emlékszik - mondta Tom a füle tövét vakargatva. - Az már haladás nem?
Válaszunk megvárása nélkül vonult be a szobájába, s mire elértük Max ajtaját, már üvöltve szólt a zene a szobájában álló hatalmas hangfalakból. Mi is bevonultunk Max-szel a mi kis zugunkba. 
- Nem kellett volna elmondanunk nekik - kezdett bele Max, szinte azonnal, ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó. Rossz hangulatomban voltam, nem akartam balhét, de ezt nem hagyhattam szó nélkül.
- Joguk volt tudni! - vágtam vissza. - A legjobb barátaink, a családunk!
- Tudtuk, hogy ki fognak bukni! Megmondtam, hogy nem lesz jó vége - kiabált. És a szemét valamilyen, számomra eddig még ismeretlen szikra lobbantotta lángra. 
- Nem tehettünk mást!
- De tehettünk volna! Itt kellett volna tartanunk! Tudod, hogy milyen!
- Honnan kellett volna tudnom, hogy ez fog történni? Ha legalább sejtettem volna, egy szót sem szóltam volna a betegségemről - zokogtam, s szavaim felhőjét elhomályosította sírásom és zihálásom zaja.
- A legjobb barátod! Tudnod kellett volna - vágta a fejemhez.
- Ahogy a tiétek is! Nem tehetek róla - mondtam, de éreztem, ezt a vitát egyikünk sem nyerheti meg. Szó szót követett, órák hosszat vitatkoztunk, mire a végére jutottunk.
- Sokkal könnyebb lett volna, ha soha többet nem jövök vissza hozzád Londonból - vágtam a fejéhez. - Sokkal egyszerűbb lenne nélküled ez az egész - ahogy kimondtam, éreztem meg csak a szavak súlyát. - Max - nyújtottam ki a kezem felé, de meghátrált. Szemében harag és csalódottság lángnyelvei jártak szédítő táncot.
- Menj el - mondta ki kimérten kapcsolatunk eddigi két legfájóbb szavát.
- Max, kérlek - szinte könyörögtem, miközben könnyeim sós csíkokat húztak végig az arcomon.
- Menj el - ismételte meg, de immár sokkal félelmetesebben csengett a hangja. Sosem láttam még ilyennek. Nem volt más választásom. Sarkon fordultam, és könnyeimet nyelve kimentem a szobából, csendesen becsukva magam mögött az ajtót. 

Könnyeimmel küszködve mentem le a nappaliba, ahol a kanapén zokogó Nathan-t találtam. Amint megpillantott, felpattant és szorosan magához vont.
- Minden eszébe fog jutni, hidd el - nyugtatgatott, de közben ő is épp annyira félt a helyzettől, mint én. Nem akarom elveszíteni őt. Talán ő már nem emlékszik semmire. A hajnalig tartó beszélgetésekre. A sok képre, amit együtt készítettünk. Az átbolondozott éjszakákra, mikor annyira nevettünk, hogy levegőt sem kaptunk. S mikor végre abbahagytuk, egymásra néztünk, és újra elkezdtük. Hogy egy veszekedésünk sem tartott tovább öt percnél, s hogy együtt közelítettünk álmaink beteljesítéséhez. Azt mondták, elválaszthatatlanok vagyunk. És most...
- Kidobott - böktem ki azt, ami a szívet nyomta. - Azt mondta, menjek el - ő pedig értette, miről van itt szó.
Mindenre számítottam. Arra, hogy felrohan és felpofozza Max-et és a sárga földig lehordja. Hogy megölel vagy mondd valami bölcset. De egyiket sem tette. A bejárati ajtó felé indult, leakasztotta kulcsát az előszobafalról, és megrázogatta:
- Hazaviszlek - mondta.
Néma csend kísért minket hazáig, még csak a rádiót sem kapcsoltuk be. Nem kérdezett, nem akart tudni semmit, és ezért borzasztóan hálás voltam neki. Amikor aztán a nappalimba értünk, teljesen összeomlott.
- Nem akarom elveszíteni - mondta, s feltörtek a szívében honoló fájdalom könnyei. - Ő a legjobb barátom. Nélküle nincs banda, nincs semmi.
- Shhh. - simogattam meg a vállát, mint egy síró kisgyereknek. - Te magad mondtad: mindenre emlékezni fog.
- Akkor sem lesz már ugyanolyan semmi - mondta, s abbahagyta a sírást. - Te és Max...
- Megoldjuk - mondtam neki, s kezébe nyomtam egy pohár jéghideg vizet. Ha másképp lenne, azt sosem bocsájtanám meg magamnak. - Aludj ma itt - vetettem fel hirtelen, mire ő ellenkezés nélkül bólintott. 

*Max-szemszög*

A szobám Lizy távozása után inkább hasonlított háborús övezetre, mint hálóra. A polcokat felborítottam, a világ tájairól összegyűjtött sörösüvegeket a földhöz vágtam, s végül, mikor már semmi nem maradt, mi összetörjön, a szoba közepére ültem, s csak bámultam magam elé. Egy szakítást, egy feltételezett szakítást, egy vitát azt nem tervez az ember - gondoltam magamban. Ez is csak úgy jött és forgószél módjára söpört végig rajtam. 
Papírt és tollat ragadtam. Ilyenkor jönnek a legjobb ötletek egy dalhoz. De most nem volt semmi. Üres voltam. Mintha Lizy-vel együtt az életem egy része is elment volna. Embervoltomra korgó gyomrom emlékeztetett, így hát, a konyha felé vettem az irányt.
A sercegő szalonna hangja s illata idővel Tom-ot is lecsábította a szobájából, s besegített nekem a vacsorakészítésbe. Szótlanul sürögtünk-forogtunk, de nem zavart a csend. Valódi barátságban nincsen fájó vagy éppen kínos csend. A csend ott: béke. S nekem erre a békére volt szükségem.
Némán nyeltük el a kicsit égett szalonnás-tojást, csak miután mindkettőnk tányérja kiürült, mertünk megszólalni:
- Lizy nem eszik? - kérdezte Tom, s ösztönösen a lépcső felé nézett, nem-e jön le valaki.
- Elment - mondtam, s villámmal a porcelán tányér alját csikorgattam. - Megkértem, hogy menjen el.
Szavaimra Tom szúrós pillantásokat küldött felém.
- Szeretem őt - kezdtem bele mondandómba, melyet inkább magamnak címeztem, s talán az én egyetlen szerelmemnek. - Ez még nem a vége, csak összevesztünk - magyaráztam, méginkább mentegetőztem.
- Akkor élsz igazán, ha szeretsz - mondta Tom, s szeme sarkában mintha könny csillant volna meg. - De minden perc boldogságért, örömért és szerelemért fájdalommal kell fizetned, ha egyszer vége van. Nem kell, hogy örökre szóljon. Épp csak elszakad a lelketek egy kicsit. És akkor fáj, éget, mar és szakít. Darabokra szaggatja a lelked ugyanaz, ami tegnap még életre sarkallt. Ez a baj a szerelemmel, tudod. Jön és elvakít. De örülj, hogy részed volt benne. Ha eddig tartott, hát eddig. Néhányaknak nem adatik meg az érzés: ő jön, te mész, a világ megáll. Sokak nem ismerik ezt a csodát. A csodát, mikor két embernek találkoznia kell. Te már tudhatod milyen.
- Nem veszíthetem el - suttogtam,megszakítva Tom szavainak áradatát.
- Nem is fogod - veregette meg a vállamat, miközben a mosogatóba rakta koszos edényeinket. - Ti összetartoztok. 

* * *

Hát ez a rész is megérkezett. Előbb akartam, de volt itt minden.
Szülinap, búcsúzkodás meg miegyéb.
Szeretném ezt a részt a legeslegjobb barátomnak - Ádámnak - küldeni!

Remélem, ez a rész is tetszett, hagyjatok komiban véleményt!
Sietek a következő résszel, addig is:
millió puszi