39. fejezet - Csend

Hát, mit mondhatnék. Újabb fejezet. Ha egyáltalán még
emlékeztek az előzőre.
Sok minden változott az utolsó írásom óta körülöttem és bennem.
Ezeket adtam most ki ebben a fejezetben, és ezek után
igyekszem újult erővel folytatni az írást.
Remélem, azok a hűséges olvasók, akik még mindig itt vannak,
szeretni fogják ezt az ugyan nem olyan hosszú, de annál
érzelmesebb fejezetet.
Csóközön, jó olvasást!

* * *

*Nathan-szemszög*

Órák óta feküdtünk egymás mellett. Csak ő meg én, újra, épp úgy mint régen. Nem tudom mióta szendereg már itt rajtam a gyönyörű szőke fejecskéje, de nem is érdekel. Ez az az állapot, amiben a végtelenségig is képes lennék elélni. Vannak ilyen pillanatok az életben, amikor csak úgy megállítanád az időt. Azonban semmi sem tarthat örökké. Megrezegtek a hosszú szempillái, és rám emelte gyönyörű tekintetét.
- Jó reggelt - búgtam és egy puszit nyomtam a homlokára, de ő elhúzódott tőlem és felült az ágyban. Bebugyolálta magát a takaróba és rágcsálni kezdte amúgy is rövidke körmeit. Hosszú percekig lebegtünk ebben a feszített csendben, nem mertem kérdezni, nem mertem szólni. Tudtam, nagyon jól tudtam, hogy össze kell tennem a két kezem azok után, ami történt, de valami nem volt rendben. Összeszedtem minden bátorságom és kinyögtem:
- Mi történt?
Erre csak megcsóválta a fejét, jelezvén, hogy semmi, majd hosszú hallgatás után végre ő is megszólalt:
- Sajnálom, de ezt nem csinálhatjuk. Már nem érdekelsz - mondta teljesen közömbös hangon.
- Akkor mi volt ez az egész? Miért hívtál ide? Miért? Csak meg akartad forgatni bennem a kést, hogy én is szenvedjek? Ez volt a cél? - pattantam föl az ágyból.
- Sajnálom. Azt hittem, hogy talán ha újra olyan lesz minden mint régen, az visszahozza a régi érzéseket is. Aztán rájöttem, hogy nem akarok már harcolni. Feladom - emelte rám a tekintetét, és egy kósza könnycsepp sem csillogott benne.

Nem szóltam semmit ezután és ő sem. Magamra kapkodtam a gönceimet, és elhajtottam. Az óceánpartra mentem, és egy magányos szikla tetején gubbasztottam egészen sötétedésig. Azon rágódtam, hogy mégis mi a fene történt. Meglebegtette előttem annak a lehetőségét, hogy ebből lehet valami. Hogy végre, olyan hosszú idő után nem csak szeretek majd, de szeretve is leszek. Aztán közli, hogy hiba volt hinnem bármiben is, mert ő feladja. Tudom. Összetörtem és megaláztam és olyat tettem, ami megbocsájthatatlan. De akkor miért nem mondta csak egyszerűen, hogy látni sem akar és tűnjek el az életéből amilyen gyorsan csak lehet? Miért kellett szándékosan fájdalmat okoznia? Összetört és nem mint férfit, mint embert tett tönkre másodpercek alatt.
Nem gondolkoztam, csak visszaültem a kocsiba és hazahajtottam a villába. A srácok épp közös vacsihoz készülődtek nevetgélve, vidáman. Hangos ujjongásban törtek ki, amint átléptem a bejárati ajtó küszöbét.
- Na mi van, úgy lefárasztottad a kicsilányt, hogy már nem is volt ereje veled jönni? - kiáltott fel kaján vigyorral az arcán Tom, mire Lizy nevetve nyakonvágta és rosszalló pillantásokat lövellt felé. Egy szót sem szóltam, csak leültem a legelső utamba eső székre és az üres tányér közepét bámultam. Valahogy még az értelmetlenül kanyargó absztrakt és ocsmány virágmintában is több értelmet véltem felfedezni mint Ava-ban. A többiek figyelemre se méltattak, ugyanúgy beszélgettek és nevetgéltek tovább.
- Mi a pálya Nath? - zuttyant le a mellettem lévő székre Jaybird. Ám mielőtt bármit is mondhattam volna a történtekről, Lizy állt fel az asztal másik végén és erőtlen mosollyal az arcán megkocogtatta kristálypoharának falát.
Már megint egy nyálas szöveg arról, hogy mennyire szeret minket és blablabla - gondoltam magamban. Már csak ez hiányzott. De azért, ahogy illik, letettem a villát a kezemből, vissza az üres tányérra és a többiekhez hasonlóan a mi Lizy-nkre emeltem a tekintetem. 

- Egyetleneim - nézett végig rajtunk és arcán a mindannyiunk szívének olyan kedves angyalmosoly ült. - Azt hiszem, nem mondok sokat, ha azt mondom, én vagyok a legszerencsésebb ember a világon, hogy megkaptalak titeket a sorstól. Mind, kik itt ültök, egytől-egyig csodálatos emberek vagytok. Épp ezért esik ennyire nehezemre az, amit mondani akarok. Vagyis, nem is akarom, csak mondanom kell - itt egy pillanatra elcsuklott a hangja, és meglötykölte a pohara alján a narancslevet.

*Lizy-szemszög*

Néztem a 100 %-os narancslében kelő és elhaló hullámokat a pohár alján. Egyre csak hányta-vetette a benne evickélő rostokat, melyek hol egymásnak koccantak és összetapadtak, hol meg szétszakadtak. Valahogy ilyennek képzeltem az életet is, amiben mi magunk vagyunk az aprócska kis rostok. Azt hisszük, hogy tudjuk irányítani ami körülöttünk történik, holott, csak az aprócska dolgokra van némi kis befolyásunk. A nagy dolgok valahol egészen máshol dőlnek el. 
- Szóval - emeltem ismét az én kis családomra a tekintetem. - Semmi jó vagy vidám nincs abban amit mondani fogok épp ezért, nem is szeretném tovább húzni-halasztani. Amíg Ti, fiúk, turnézni voltatok, én tettem egy újabb kört a kórházban, ahol semmi jóval nem kecsegtetett az orvos. Az agydaganatról mindannyian tudtok, de a helyzet az, hogy ez a kis tumor a fejemben fog némi nem várt kellemetlenséget is okozni. Ugyanis el fogom veszíteni a hosszútávú emlékezetemet - a szavak egy megfékezhetetlen, áradó folyó sebességével ömlöttek belőlem, amely végül egy beton gátnak csapódott. Fájdalmasan csengtek saját fülemben is az utolsó szavaim.
Hangosan kimondani egy új szint volt. Eddig is tudtam mi vár rám, nem értek váratlan meglepetések. De az, hogy hangosan kimondtam, hogy szavakba öntöttem, azt jelentette, hogy végre elfogadtam. Ám sajnos, a többiek nem így voltak ezzel. Változó reakciókat váltott ki a srácokból a rögtönzött kis monológom.
- Gyere ide, Prücsök - fogta meg a kezem Nareesha, aki elsőként jutott szóhoz, elvégre ő már tudott a titkomról. Mint kislány az anyukája ölébe, úgy ültem a combjára én is, és fúrtam hatalmas, göndör hajkoronájába az arcom. Nem sírtam, nem voltak könnyek, csak a fájdalom volt.

Egyszerűen képtelen voltam a srácok szemébe nézni. Gyűlöltem magam, minden egyes porcikámat és azt, hogy ilyen mérhetetlen fájdalmat okozok nekik. Nunu egyenletes simogatása valamelyest lecsillapította ugyan a bennem munkálkodó vulkán haragját, de bátrabb nem lettem. És bántott a csönd.
Nem az a fajta csend volt, amiben jól befészkeli magát az ember és ki sem akar mozdulni belőle. Az a fajta volt, ami összenyomja az embert. Mintha egyre szűkült volna körülöttem a tér, kezdett elfogyni a levegő. Kínzott a némaság. De senki nem akarta megtörni. Vagy nem tudta. Mély levegőt vettem és elhúzódtam imádott barátnőmtől és  a meglepettségtől földbe gyökerezett a lábam. A srácok ültek az asztalnál és mosolyogtak. Nem voltak könnyek, fájdalomtól letaglózott arcok vagy totálisan kiborult grimaszok, amiért nem mondtam el korábban. Mintha nem is hallották volna, amit magyaráztam nekik.
- Szeretünk - törte meg végül a csendet Siva mély, megnyugtató hangja. - Mindig, mindenhogy. És ezen semmi sem fog változtatni - mondta, és arcáról nem tűnt el a békés mosoly még most sem.
Valamiféle melegség járta át az egész testem. Ismertem már a srácokat, hogy milyen érzelmes alakok, és elmondhatatlanul jól esett, hogy nem szóltak semmit, csak jelezték, hogy teljes vállszélességgel itt lesznek nekem, mindig. Ekkor jöttem rá, hogy tényleg egy nagy családdá értünk össze. Siva szavait ismét csend követte, majd szék csikordult, és Nathan indult meg felém. Egy hatalmas puszit nyomott az arcomra, majd szó nélkül elvonult a szobájába.
- Mi ütött belé? - néztem végig a többieken, ám ők is értetlenül csóválták a fejüket.
- Ma mi mosogatunk - váltott hirtelen témát Nunu, és magával húzta a kicsit sem lelkes Siva-t, majd a fülébe súgott valamit, amitől a srác arca hirtelen felderült, és gyermeki örömmel vette magát a mosatlan edények közé.
- Szeretünk Csajszi - fogott közre kétoldalról Tom és Jay barátom, és a szuszt is kiszeretgették belőlem. - És akkor is fogunk, ha majd egy szenilis, idegesítő perszóna leszel - tette hozzá kamaszos vigyorral Tom, majd ők is saját kuckójuk felé vették az irányt, és hamarosan el is nyelte őket a szobájuk.

Ketten maradtunk Max-szel az étkezőben. Nem szólt egy szót sem, ám az ő hallgatása más volt, mint a többieké. Tudtam mi jár a fejében, s bár ne tudtam volna. Képtelen volt elfogadni a tényt, hogy meg fogok halni és most még rádobott a sors egy lapáttal. 
Néztem őt, életem szerelmét és rájöttem, engem már rég nem bánt, hogy meg kell halnom és jóval előbb, mint az átlagnak. Ha viszont arra az érzésre gondoltam, ami bennem volt a húgom halála után, összeszorult a gyomrom. Nem akartam, hogy az ember, aki a legfontosabb számomra, átélje azt a kínt.
- Mi jár a fejedben, Liz? - szólalt meg halkan. Szerettem a hangját, volt benne valami, ami elszakított a földi világtól, ha pedig a nevemet mondta ki... Sosem szerettem a nevem. A Lizbeth-et túl arisztokratikusnak, a Lizy-t kislányosnak, a Liz-t pedig túl egyszerűnek és semmitmondónak tartottam. De amikor Ő mondta ki, akkor el sem tudtam volna képzelni magamnak szebbet.
- Te - válaszoltam, majd elindultam a lépcső felé, és visszapillantottam Max-re, aki aprót bólintva jelezte, mindjárt jön ő is.
Pár perc múlva már Max franciaágyán feküdtünk, a fejem a mellkasán, ujjai pedig a hajamban. Egy tökéletes filmbeli jelenetből is kiléphettünk volna, ha épp nem arról folyt volna a beszélgetésünk, amiről.
- Nem fogunk bedugni egy otthonba, el se képzeld. Ha el is felejtesz majd minden hosszútávú dolgot, mi akkor is itt leszünk hogy emlékeztessünk rá - mondta Max. Nem beszélt hangosan, de teli volt dühvel minden egyes szava és levegővétele, amitől én is dühös lettem.
- Fogadd már el végre, hogy nem fogunk együtt boldogan élni majd kéz a kézben meghalni. Nem ez a mi sorsunk - húzódtam el tőle, és ültem ki az ágy szélére. Lóbáltam a lábaim lefelé lógatva a magas ágyról, a lábujjaim hegye épphogy hozzáért néha a pihe-puha szőnyeghez. Éreztem, ahogy az arcomon végiggördül egy könnycsepp, majd megpihen a gödröcskében az orrom mellett. 
- Mire akarsz ezzel kilyukadni, Liz? Mégis mit vársz tőlem? - emelte fel a hangját immár.
- Azt, hogy törődj bele a helyzetbe. És szeress így, ezzel együtt. Mert nem tudsz a betegségemmel együtt szeretni, képtelen vagy rá. Te azt a Lizy-t szereted, abba vagy szerelmes, aki ép és egészséges és akár 100 évig is élhet. De az a Lizy nem én vagyok. Már nem.
- Akkor mondd meg mit akarsz, mit tegyek? - fakadt ki, ám hangja azonnal elcsuklott. Sírt. Nem kellett megfordulnom, hogy megnézzem az arcán lecsorgó könnyeket, elég volt hallanom szaggatott zihálását és a párnák rázkódását. 
Nem voltam felkészülve arra, amit mondani készültem, és tudtam, hogy ő sem áll készen ilyesmire. Erre nem lehet felkészíteni a lelket, de mégis, mégis el kellett mondanom mit akarok. Tudnom kellett a válaszait, bármik is legyenek majd azok.
- Azt akarom - kezdtem, s nem csengett dühösen hangom, se csalódottan. Vágyakozás volt benne, a vágyaim törtek felszínre belőlem. - Azt akarom, hogy legyél ott nekem. Kísérj el megnézni az összes otthont, amit rákos emberek kezelésére fejlesztettek ki és segíts kiválasztani a legjobbat. Azt akarom, hogy amikor választani kell, maradj objektív. Ne azzal törődj, hogy melyik van a legközelebb hozzád, hol tudsz majd a legtöbbet meglátogatni. Csak arra ügyelj, hogy hol a legjobbak az orvosok, az ellátás, hol látsz a betegek arcán boldogságot. És azt is akarom, hogy engedd, hogy elmúljanak az emlékeim. Ne készíts videót, amit minden reggel meg kell nézzek, hogy tudjam, te vagy életem szerelme. Azt akarom, hogy fogadd el, ha elfelejtem a szerelmünket. És azt is akarom, hogy tudd, ez nem miattad vagy épp miattam lesz, mert az életemnél is fontosabb vagy. Egyszerűen be fog következni. Ahogy az is, hogy meghalok. Ha netán ez utóbbi történne meg előbb... Akkor legyél mellettem. De ne fogyj el velem. Ne áldozd arra az idődet, a napjaid, heteid és hónapjaid, hogy csodás gyógymódot keress. Az az orvosaim dolga. Te csak szeress akkor is. És végül... Azt is akarom, hogy engedj el. Ne kapaszkodj abba, amink volt, ha már nem lesz. Abból semmi jó nem származik, ha fél lábbal még mindig a múltban taposol. Úgy nem lesz jövőd. Azt akarom, hogy ne felejts el szeretni akkor sem, ha már én nem leszek neked. Szeresd a srácokat, a fiúk szerelmeit és....
- Ne is folytasd - szakított félbe. - Én ezt nem tudom megtenni. Már az első pontnál elbuknék.
Fájó csönd telepedett ránk. Tudtam, hogy mi jár a fejében azokban a pillanatokban. Gyűlölte magát, amiért képtelen nekem megadni azt, amire vágyok, ráadásul halálos beteg is voltam közben. Én pedig gyűlöltem magam azért, amiért lehetetlen kéréseket támasztottam elé, de nem tudtam mit tenni. Ezt akartam, erre vágytam. Hogy valaki testestül-lelkestül ott álljon mellettem és fogadja el azt, ami jönni fog. Ne féljen semmitől, bátorítson, hogy én se féljek. És a szomorú igazság szürke viharfelhőként lebegett felettünk: ezt Max nem tudja megadni nekem.
- Akkor ennyi volt - törte meg végül a csendet, ám a mondat végén nem volt kérdőjel. Kijelentés volt, amit nekem kellett volna megtennem a korábbiakat figyelembe véve. Susogott a selyem ágytakaró, halottam ahogy közelednek hozzám a léptei, majd megcsapott oly ismerős illata. Úgy szívtam magamba, mint az éltető oxigént, egyre mélyebben és mélyebben. Megéreztem kiszáradt kezének bőrét az állam alatt, majd felfelé emelte fejem, s én engedelmesen ezt is tettem. Szemei szebben csillogtak, mint valaha, és teljes valója is sokkalta gyönyörűbb volt mint bármikor ezelőtt. Általában nem mondjuk férfira, hogy gyönyörű, de Ő az volt. A mennyezeti lámpa fénye tökéletes helyeken világította meg és árnyékolta be az arcát, a szempillái hegyén még ki lehetett venni az aprócska cseppecskéket, amik ezer felől tükröződtek egymásban.
Felálltam, ő pedig szorosan körémfonta mindkét karját és már nem is álltam a lábaimon, csak ő tartott. Nemrég ekkor még teste köré kulcsoltam volna a lábaimat, de most csak hagytam lógni őket. Karjaimat nyakába fűztem, ő pedig nyakamba és hajamba temette az arcát. Én magam, saját arcomat az égnek emeltem, úgy engedtem utat a feltörni kívánkozó könnyeknek. Mindketten megállíthatatlanul zokogtunk. Sirattuk azt, amink volt és amink már nem lesz többé, és ott és akkor, jobban szerettük egymást, mint valaha. Bár ez lenne az utolsó emlékem az életemből.
De a könnyek elfogytak, mellkasaink eltávolodtak egymástól, ki-ki most már saját maga köré fonta karjait.
- Ezt akartad. Hogy engedjelek el. Hát menj - mondta. Ám ebben minden benne volt. Az, hogy gyűlöl engem, amiért ezt kimondattam vele, az, hogy gyűlöli magát, amiért kimondta. A világot és a sorsot, hogy elvett tőle engem. És benne volt a szerelme is. Nem volt harag, sértettség vagy düh. Útnak engedett én pedig tudtam, hogy el kell mennem. Néha a legjobb, amit az ember tehet, hogy összeszedi a holmiját, és továbbáll. Akkor is, ha a szerelmet kell maga mögött hagynia.

Ez volt hát a terv. Hogy hajnal kettőkor fogom magam a hatalmas gurulós bőröndömmel, és megindulok haza. Nem búcsúztam el senkitől, mert nem megyek messzire, csak nem fogok már velük élni. Titkon reménykedtem benne, hogy ezért a húzásomért talán majd meggyűlölnek és akkor nem marad senkim, csak a lakótársammá avanzsálódó Ava. Sokkal könnyebb lenne úgy itthagyni ezt az egész életet, ha nem hagysz magad mögött romokat. De tudtam, hogy ez úgysem fog bekövetkezni. Mert szerettek.
Max udvariasan felajánlotta, hogy hazavisz, de sétálni akartam. Kiszellőztetni a fejem, egyedül lenni a hatalmas, csillagos ég alatt. Így hát álltam a villa kitárt ajtajában, egyik kezem a bőröndöm fogantyújára, másik a kilincsre kulcsolódott. Még egyszer utoljára végiggondoltam, hogy mindent elpakoltam-e. Nem mintha ezek után nem jöhetnék vissza ide. De nem akartam mást itthagyni, csak a lelkem darabjait, amit akármennyire is szeretnék, nem vihetek magammal. A hűvös, éji szél meglobogtatta a hajam, jelezvén, ideje indulni. Becsuktam hát magam mögött az ajtót, és cipőm sarkának egyenletes kopogása mellett, valamint a bőrönd kerekeinek monoton  görgése mellett elindultam a lakásom, a régi-új otthonom felé.

Végül aztán mégsem ott kötöttem ki, hanem egy elhagyatott, lelakott bár bárpultjánál. Gyógyszerre nem ihatok, tudtam, ezért csak egy pohár 7Up-ot rendeltem, és még azzal sem fáradtam, hogy az egyik félreeső boxig elgurítsam a táskám és oda üljek le. Letámasztottam a holmim a bárpulthon, és felültem egy bárszékre. A csapos nem kérdezett, egyre csak a melleimet méregette. De mégis mit vártam hajnali fél háromkor?
Velem szemben egy a húszas évei végén járó, borostás, szomorkás srác ült és épp egy szívószállal kavargatta ki a szénsavat a kólájából. Nem tudom mi motivált, de megszólítottam.
- Kóla? Komolyan? - hangom cinikusan csengett.
- Mondod ezt te... - nézett rám megvetően, de azért megfogta a poharát és átült a mellettem lévő székre, majd bőrdzsekije zsebéből előráncigált egy sárga, henger alakú műanyag üvegcsét. - Meg vezetek is - tette még hozzá, mire elnevettem magam. Saját dzsekim zsebében kezdtem kotorászni, és előhúztam egy szakasztott ugyanolyan fiolát.
- Agydaganat - mosolyodtam el, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
- Csontrák - viszonozta a mosolyomat, majd felemelte a poharát, mint aki koccintani készül - Ránk - mondta, majd koccintottunk és nevetve fenékig hajtottunk a mérgekkel keli kicsit sem természetes üdítőinket. Mintha lehetne késleltetni a halált. Órákon át beszélgettünk, mire eljutottunk a szerelmi életemig.
A nap épp kezdett ébredezni, a mocskos ablakokon át óvatos fénysugarak szöktek be a bárba. Töviről hegyire elmeséltem neki mindet, a legutolsó szóig, ő pedig csendben végighallgatott, majd mikor végeztem, gondolkodás nélkül mondta ki, amit gondolt:
- Szóval elkezdted.
- Mégis mit?
- Felégetni mindent magad körül. Mintha attól könnyebb lenne - mosolyodott el. Játszani akartam az értetlent, de tökéletes tudtam mire céloz. Belém látott. Belőlem viszont elfogytak a szavak, most már  csak hallgatni akartam azt az egyszerre selymes és mégis érces hangját.
- Beszélj még - néztem rá, és szinte könyörögtem. - Mindegy miről. Szeretem a hangod.
- És félsz a csendtől - tette hozzá, majd végtelen hosszú mesélésbe kezdett...