Virágszálaim! Ha egyáltalán van még virágszálam,
aki ennyi kihagyás után is jár erre!
Meghoztam immár egy újabb részt,
tudom, hosszú volt a szünet, de nehéz időszakon
megyek keresztül!
De itt vagyok, írok, remélem értékelitek!
Millió puszi és ezer bocsánat! :*
aki ennyi kihagyás után is jár erre!
Meghoztam immár egy újabb részt,
tudom, hosszú volt a szünet, de nehéz időszakon
megyek keresztül!
De itt vagyok, írok, remélem értékelitek!
Millió puszi és ezer bocsánat! :*
* * *
Ágai Ágnes: Tartalak teljes valómmal
Tartalak teljes valómmal.
Két partom közé szorítlak.
Zúgó ár el nem sodorhat.
Nem emlékezlek, visszaéllek.
Áttelepítelek a mába,
rögzítelek megkötő anyagba.
Időzítelek.
Magamnak tartozom veled.
Voltságodról leválasztalak.
Kiragyogtatlak. Bevilágítalak.
A jelenben érzem jelenlétedet.
A múlt ablakát ököllel bevertem.
Kiragadlak.
Ütőeremen dobolsz
eleven lüktetéssel.
Létezel.
Élsz, mint minden halandó.
Tartalak teljes valómmal.
Két partom közé szorítlak.
Zúgó ár el nem sodorhat.
Nem emlékezlek, visszaéllek.
Áttelepítelek a mába,
rögzítelek megkötő anyagba.
Időzítelek.
Magamnak tartozom veled.
Voltságodról leválasztalak.
Kiragyogtatlak. Bevilágítalak.
A jelenben érzem jelenlétedet.
A múlt ablakát ököllel bevertem.
Kiragadlak.
Ütőeremen dobolsz
eleven lüktetéssel.
Létezel.
Élsz, mint minden halandó.
* * *
*Lizy-szemszög*
Éveknek tűnik az idő, amióta a fiúk elmentek. Minden egyes nap beszéltünk, kihasználva a szélessávú hálózatok adta megannyi lehetőséget, és végre eljött a várva-várt a nap: hazajönnek! Reggel fél hétkor már kipattantam az ágyból, a legjobb formámat akartam hozni és úgy látszott, a karma sincs ellene a dolognak: jól aludtam, nem lógtak méretes táskák a szemem alatt, a bőröm is simábbnak tűnt. És ami már tényleg csak hab volt a tortán: a legutóbbi, és hosszú ideig az utolsó kemoterápiás kezelésem - ami 2 hete volt - óta sikerült pár kilót magamra szednem, így végre alakom is volt, ha a tükörbe néztem.
És hónapok óta először: tetszett amit láttam! A fodrász a minap új, gyönyörű és természetes tincseket tett fel nekem, így végre újra gyönyörű hajkoronával büszkélkedhettem, az arcom pedig végre bájosan kerek volt, nem pedig csontsovány, akár egy halálfej.
Dudorászva húztam el a függönyömet és hagytam, hogy a kora reggeli nap ébredező sugarai beragyogják a hatalmas, de egyedül mégis lakatlannak tűnő szobát. A fénycsóvák szivárványt festettek a tükörre, amíg öltözködtem, tündöklő mintákat vetve a falra. Igyekeztem a 'végre magamhoz ölelhetem életem párját' hangulatomhoz megfelelő ruhát vadászni a hatalmas ruhásszekrényből, választott ruhám pedig végül szinte maradéktalanul tükrözte a belsőmben ébredező, szerelmes tinilányt. Csak épp sokkal nőiesebb és kifinomultabb formában, mint egy 'I LOVE MAX' feliratú póló. A fiúk fogadására szánt ruhát kiakasztottam hát a szekrényre, majd belebújtam Max egyik, még számára is túlméretezett pólójába, mely - hiába vagyok magas - a térdeimet verdeste a kilógó cérnaszálaival.
Hanyattvetettem magam a hatalmas, még bevetetlen franciaágyon, s hagytam, hogy a napsugarak az arcomon hancúrozzanak tovább. Lehunyt szemmel süllyedtem el a puha paplan ölelésében, s utat engedtem a felkívánkozó emlékeknek.
Szerettem emlékezni akkoriban. Sokáig buta dolognak tartottam, hogy valaki minden áldott nap minden áldott percében utat enged a feltörekvő pillanatok varázsának. Úgy gondoltam, azok az emberek leragadtak a múltjukban, s nincs, mi a jelenben boldoggá tenné őket. Mióta azonban megtudtam, hogy egy nap talán majd megfosztatok az emlékezés képességétől, nem szabtam gátat a múltnak. Tudtam, új élményeket kell szereznem, élnem kell, hisz fiatal vagyok, de ki tudja mennyi időm van még hátra? De nem akartam elveszíteni önmagam, s ehhez engednem kellett, hogy a múltam belém karoljon, s együtt vészeljük át a ránk váró nehézségeket.
Feküdtem hát az ágyon, s a barátaimra gondoltam. Mindegyikre. Az általános iskolás, sőt, az ovis társakra, minden egyes mosolyra, a futó barátságokra, melyek szinte semeddig sem tartottak, és az örökérvényűekre. Nareesha-ra és az 4 félbolond srácra. És Max-re is. Mert a barátom is volt, amellett, hogy a szerelmem, a lelki társam, a vőlegényem és leendő gyermekeim apja. Mindannyian különlegesek voltak számomra, mindennél többet jelentettek számomra. Egyre csak feküdtem, és rájuk gondoltam. Hogy mennyi mindent kaptam tőlük. És bármennyire is furcsa, nem a legnagyobb beszélgetések, a legnagyobb őrültségek vagy épp a legszomorúbb percek jutottak eszembe, hanem apróságok. És bármilyen furcsa, mindegyikőjükhöz fűződött egy "leg". A legkedvesebb.
Csendesen csepergett az eső, én pedig behúzott nyakkal igyekeztem minél előbb elérni a The Wanted-villát. Már jó három hónapja ismertem a srácokat és szinte minden hétvégét náluk töltöttünk Nancy-vel. Nem túl régóta pedig már azt is tudjuk - én is, a húgom is, a banda is -, hogy rákos vagyok. Nem tudtuk mennyi időm van hátra, nem akartam - vagyis, nem akartunk - félni.
Én mégis rettegtem. A "mi van ha?" és a "mi lett volna ha?" címszóval kezdődő kérdések villámoknál is sebesebben cikáztak az agyamban, nem voltam önmagam. Egy ketyegő, zakatoló, ziháló, hasznavehetetlen időzített bomba voltam és csak egy dologban voltam biztos: nem akarom magammal rántani a többieket. Nem akarok én lenni a vízválasztó az életükben. Nem akarom, hogy legyen egy Lizy halála előtt és után része az életüknek. Nem akarom, hogy beleszakadjanak a fájdalomba. Mert ismertem a fájdalmat. A fájdalmat, ami után nem lehet talpra állni és ami után már sosem leszel ugyanaz az ember, aki voltál.
Az eső csak még jobban rázendített, én pedig elértem a villa ismerős kocsifelhajtójáig. Bentről kellemes, még épp nem fülsértő zene szűrődött ki, és frissen sütött húsok illata kúszott az orromba.
Még mos kell elmennem - gondoltam -, majd könnyeimet összemosva az arcomat verdeső esőcseppekkel hátat fordítottam a hívogatóan édes biztonságnak, ám alig haladtam pár lépést, egy erős kéz szorítását éreztem a vállamon. Lehajtott fejjel, bűnbánó arccal perdültem meg a sarkamon, hogy belenézzek a nálam sokkal fiatalabb Nathan zöld íriszeibe.
- Már túl késő elmenned - mondta, majd belémkarolt, és együtt mentünk be a házba. Soha nem buliztam még olyan jót, mint azon az estén. Megtudtam, hová tartozom, s hogy miért kell még nagyon sokáig élnem.
A fogadott kisöcsémre gondoltam. Ez volt a kedvenc emlékem vele kapcsolatban. De ugyanígy, mindenkihez ilyen apróságok fűztek, s ezt korábban észre sem vettem. Ha nem közlik velem a kórházban, hogy egyszer majd megszűnnek az emlékeim, az egész életemet abban a hitben éltem volna le, hogy a legnagyobb, legbölcsebb mondatok, tettek szakították át a legnagyobb gátakat. Pedig ilyenről szó sincs. Az életünket az apró, feledhetőnek tűnő pillanatok teszik felejthetetlenné. Egy ki nem mondott szó, két szem összevillanása, a pillanat, amikor rájössz: Ő AZ, egy ölelés. Az apróságok teszik naggyá az amúgy aprócska, közönséges életet.
Letöröltem a kibuggyanó könnyeimet, majd belebújtam a kikészített öltözetbe, és levonultam a villa nappalijába, ahol a csajok már teljes harci díszben virítottak. Nareesha egy egyszerű fekete ruhában, míg Ava egy bőrdzsekivel felturbózott fehér felsős szettben ücsörgött a kanapén. Hatalmas mosollyal arcukon vették tudomásul érkezésemet. Összeszoktunk, mialatt a srácaink távoli vidékeken boldogították a rajongóikat.
- Készen állsz, Kicsilány? - fordultunk Nunuval a fogadott kishúgunk felé, aki hosszú idő után most fog újra találkozni első nagy szerelmével. Ő csak egy büszke mosolyt villantott, s elindultunk hát a reptérre.
Szótlanul ültünk a taxiban, mindenki másra gondolt. Vagy épp nem gondolt semmire. Korán érkeztünk, vagy a gép késett, nem tudom már. Csak a kislányos remegésre emlékszem, ami elöntötte a testem, amikor megpillantottam életem szerelmét. Akkor ébredtem rá: igen, tényleg Ő az.
Lassan közelített, vagy csak nekem tűntek óráknak a rövidke másodpercek. Így van ez, ha nagyon vágyik valamire az ember. Játszik a türelmünkkel, a végtelenségig feszíti az idegszálainkat, de megéri. Megéri várni, mert nincs édesebb öröm, mint megkapni végre.
És aztán csak álltunk ott, egymással szemben, néma csendben a zsibongó reptéren. Néztük egymást, és fogalmam sincs, mi járt a fejében, de én csak arra gondoltam, hogy az nem lehet, hogy ezt az arcot egyszer ne ismerjem fel.El kell Neki mondanom, a többieknek is. Mindent, töviről-hegyire elmagyarázni, hogy mennyire szeretem őket és hogy mennyire fognak hiányozni.
- Istenem, mennyire hiányoztál - szólalt meg végül Max, én pedig minden idegszálammal rá figyeltem. Lassan futottak végig az ajkai az enyémeken, mintha csak egy könnyed szellőfuvallat lett volna, nem is csók. De csók volt, olyan, amiről minden szerelmes álmodik. Suttogás volt, nem ordította a szerelmet, de nem is kellett. Ez nekünk szólt, kettőnknek. Érdes ujjai finoman suhantak végig az arcomon, szemei eljátszottak minden egyes hajtincsemmel, mintha ő is kezdené elhinni: nem élhetünk örökké. És mégis, volt ebben a csókban valami földöntúli, ami mintha arról mesélt volna, hogyha mi nem is, az ami bennünk van, az szólhat örökre.
*Ava-szemszög*
Ezerszer elképzeltem már a pillanatot, amikor viszontlátjuk egymást, most újra és úgy, hogy tudjuk, ezek után sűrűbben is megesik majd az ilyen. Képzeltem már azt, hogy lekeverek neki egy pofont mielőtt bármit mondhatna, vagy hogy odamegyek hozzá, megölelem mintha mi sem történt volna, vagy csak mosolygok rá, mert boldog vagyok, hogy láthatom. Minden eshetőségre gondoltam, könnyekre és mosolyokra egyaránt. Épp csak egy valamit, vagyis valakit hagytam ki a számításból: Nathan-t.
- Szia, Ava - lépett oda hozzám Jay és nyújtott kezet. - Sokat hallottunk már rólad - húzta cinkos mosolyra a száját, ám nem tudtam törődni vele, egyre csak Nathant figyeltem, aki visongó rajongók közé menekült a találkozásunk elől.
- Szia - nyögtem ki végül, s végül ráemeltem a tekintetem, ő legalább törődött velem. - Remélem csupa jót - húztam kényszeredett mosolyra a szám, mire ő búskomoran megcsóválta a fejét. - Szóval Nath elmesélt mindent?
- Töviről-hegyire - bólintott aprót. - Legalább neked nem kell ilyesmivel untatnod, és belecsaphatunk a haverkodás közepébe.
Nem tudtam megállni, elnevettem magam, és hosszú percekig, a könnyezésig nevetem magam, ám mire abbahagytam a nevetést, a banda tagjait elnyelte a megszállott rajongó kamaszlányok végtelen tengere, csak alkalmanként pillantottam meg Max kopasz tarkóját, vagy Jay göndör fürtjeit.
- Imád téged - lépett oda hozzám Nare, és nyomott egy puszit az arcomra, mire én értetlenkedve felvontam a szemöldököm. - Jay - magyarázta. - Tudod, nála nagyon fontos az első benyomás, és te vitted a pálmát.
- Üdv a családban, Ava - fogott közre a másik oldalról Lizy. - Immár te is Jaybird fogadott kishúgaként funkcionálsz, ahogy a többi srác is épp így tekint rád, már most. Kivéve...
- Ki ne mondd, ki ne mondd - lövelltem felé gyilkos pillantásokat, és percek alatt elfacsarodott a szívem.
- Indulnunk kéne - oldotta a hangulatot a mindig békés Nunu, majd látványosan integetni kezdett a fiúknak, akik körül már látványosan elfogytak a rajongók - mindenki megkapta, amit akart: aláírást, közös képet, puszit - így el is indulhatott a kis bagázsunk hazafelé. Véletlenül szándékosan Jay mellé sodródtam, hogy még csak rá se kelljen nézem Nathan megkapóan és őrjítően dögös jelenségére.
- Még mindig, mi - bökött oldalba kaján vigyorral az arcán újdonsült barátom. Furcsa volt, de valahogy bíztam benne. Mintha ezer meg ezer éve ismertük volna egymást. Talán egy másik életben... gondoltam. Igen, hittem az ilyesfajta dolgokban, ahogy a sorsban is. Épp ezért nem sétáltam oda életem eddigi egyetlen szerelméhez és vágtam a képébe mindent, amivel tele volt a fejem. Ha együtt kell lennünk, úgyis együtt leszünk - ezzel nyugtatgattam magam akkoriban. - Figyelsz te rám egyáltalán? - lengette meg arcom előtt hatalmas lapátkezeit Jay.
- Hát persze. és az első kérdésedre is: hát persze. És te ezt...
- Persze-persze, nem tudom. Ahogy azt se, hogy ő is épp úgy van a dolgokkal, ahogy te. Na látod, már megint fecsegek. Rossz hatással vagy rám, kisasszony.
- Így bízzon meg benned az ember... - mosolyodtam el, de egyre csak arra tudtam gondolni, hogy Nathan is épp úgy érez, mint én. Hát persze, még mit nem. Önkéntelenül is, félhangosan felnevettem.
- Na mi tetszik ennyire? Még meg se szólaltam - csóválta fejét Jay.
- Tudod - olvasztottam le az arcomról a mosolyt. - Én sosem okoztam neki fájdalmat. Szándékosan meg még annyira sem. Szóval nem ismerheti azt a fájdalmat amit én.
- Lelkizős-szagot érzek - hallottam meg magam mögül egy ismeretlen hangot. - Amúgy Tom vagyok - mosolyodott el az immár mellém érkező hang tulajdonosa.
- Mintha nem tudnám - mosolyogtam vissza. - Ava - nyújtottam neki kezet.
- Mintha lett volna szó bárki másról a turné alatt - nevette el magát és Jay is vele nevetett.
Ösztönösen jól éreztem magam. Eddig a pontig, Ekkor ugyanis elérkeztünk a srácok kisbuszához, amibe most egyszerre kellett benyomorodnunk, mind a nyolcunknak. Pont szembe kerültünk egymással Nath-el. Még csak eszébe sem jutott, hogy rám nézzen. És nem tudom mi okból, talán a düh tette, amit még mindig éreztem iránta valahol mélyen, de megszólaltam. Nem bírtam megállni:
- Szia Nathan, rég találkoztunk - hangom fagyosan és ridegen csengett, megfagyasztva a levegőt az utastérben. Feszült csend telepedett a társaságra, amit nem volt mi megtörjön. Nem tudtam mi történik velem, egyszerűen nem voltam ura a tetteimnek, de még a gondolataimnak sem. Egyszerre záporozni kezdtek belőlem a szavak, a szememből pedig a könnyek, és fogalmam sincs mi mindet vághattam a fejéhez, de mire befejeztem, visszaértünk a villáig, s ő még mindig csak szótlanul meredt rám.
A többiek egyesével kikászálódtak a kisbuszból, s empatikusan ránkcsukták az ajtót. Mintha ez lenne a legjobb megoldás: összezárni azzal az emberrel, aki iránt a legnagyobb szenvedélyek tombolnak bennem. Mintha egyáltalán létezett volna jó megoldás...
- Hiányoztál - törte meg végül a már fülsüketítő csöndet.
- Ennyi? Ennyire vagy képes, Nathan Sykes? Egy hiányoztált idevetni nekem?
- Szeretlek. Még mindig. Amióta csak különváltak az útjaink, azóta. Ezt akartad hallani? Hogy senki és semmi másra nem tudtam gondolni, igen: AZÓTA! És tudod mit, tessék - nyúlt a táskájába, és húzott elő egy hatalmas köteg gyűrött papírt, olcsó kötözőzsineggel átkötve. - Tudod, az írás az egyetlen módja, hogy levezessem ha fáj. Így hát írtam neked, minden héten, volt, hogy nap mint nap. Ezekben a levelekben minden benne van. És talán majd ha elolvasod, nekem nem kell beszélnem többet. Az sosem volt az erősségem. De ez igen. Szóval olvasd el őket, kérlek, erre az egyre kérlek - törölt ki egy kósza könnycseppnek is nézhető csillanást a szeméből. - Vidd ki az óceánpartra, a pázsitra is ülj ki vele, néhányat égess el, áztasd őket rózsavízbe, tégy amit akarsz. S talán, ha majd a végére érsz, megérted, miről szólok. S akkor majd feljössz a villa lépcsőjén, bekocogtatsz a szobámba, s én nem kérdezek semmit, csak boldogan tartalak a karjaimban újra. Bárcsak. Nem is lenne szebb pusztulás, mint belepusztulni abba, hogy végre érezhetlek. Mert te nekem nem csak egy csillag voltál, te voltál az egész kicseszett egem!
- Akkor pusztulj most - suttogtam, és az ajkaira tapasztottam a sajátjaimat. Nem tudtam mit művelek, és az agyammal tudtam, hogy ez a legnagyobb őrültség, amit valaha elkövettem, mégis, meg kellett tennem.
Nem volt hosszú csók. Épp csak addig tartott, hogy megérezze, mit veszített. Azt akartam, hogy szenvedjen, de közben tudtam, hogy ez az egész engem is fel fog emészteni. De erős voltam. Életemben talán először erős voltam, ezért mielőtt érezni kezdtem volna azt a rég hiányolt forróságot, elhúzódtam tőle, kiragadtam a papírköteget a kezéből és hangos csattanással rávágtam a kisbusz ajtaját.
Határozott léptekkel mentem be a házba. Nem voltak könnyek. Emlékszem, anno még egy barátnőm mondta, hogy fölösleges sírni, mert elfogynak a könnyeink. Nos, én már annyit sírtam Nathan miatt, hogy talán tényleg el is fogytak.
- Minden rendben? - hallottam meg a nappaliban ülő Nunu hangját, mire aprót bólintottam, majd felkocogtam a vendégszobába. Az elmúlt egy hónap alatt az a szoba lett az otthonom, de most ideje volt átcuccolnom Lizy lakásába, ha már volt olyan kegyes és felajánlotta, hogy lakjak ott.
Villámgyorsan kapkodtam össze a holmimat, pár pillanat múlva már lent is álltam a nappali közepén, és végigfuttattam a szemem az ott ücsörgő társaságon. Nareesha és Seev összebújva ültek az egyik fotelben és elvarázsolt tekintettel csodálták egymást, Tom és Jay kifejezéstelen arccal meredtek a plafonra, a szőnyegen fekve, láthatóan megviselte őket a hosszú turné. Max és Lizy a kanapét foglalták el, Max az ölében nyugvó szőke buksit simogatta egyenletesen, melynek tulajdonosa békésen szendergett. Nathan-t sehol sem láttam...
- Valaki adna nekem egy fuvart? - igyekeztem magabiztosnak tűnni a megannyi világsztár között.
- Hova lesz a menet? - pattant fel Jay.
- Lizy felajánlotta nekem a lakását, amíg itt vagyok - mosolyodtam el halványan, ám mire a szám sarka felfelé görbült, Jay már fogta is a cuccaim és várakozóan pillantott felém.
- Jössz vagy sem? - méregetett, mire elnevettem magam, és mosolyogva intettem egyet a többieknek, és taxisofőröm után mentem.
Percek múlva egy gyönyörű, éjfekete Audi anyósülésén találtam magam. A bőr ülés úgy nyelt el, mint kagyló az igazgyöngyöt. Hatalmas mosoly terült el az arcomon, és kicsusszant a számon a következő:
- Azt hiszem, szerelmes vagyok.
- Nathan? - vonta fel a szemöldökét a volán mögött ücsörgő fürtös barátocskám.
- A kocsidra gondoltam, de... - itt elcsuklott a hangom, és visszatért az olyannyira ismerős gombóc a torkomba. Jay meglátta, hogy küszködök a szavakkal, így beszélni kezdett.
- Figyelj Csajszi. Tudom, hogy sok minden történt köztetek, de hogy annyira szeret Téged, mint senkit a világon, az egészen biztos.
Aprót bólintottam, majd az út hátralévő részében csak a rádió töltötte be a köztünk tátongó csendet. Egyszer csak a fiúk egyik száma csendült fel a hangszórókból, mire mi cinkostársak módjára összenevettünk és hangosan énekelni kezdtünk. Furcsa, hogy milyen gyorsan nyernek bizonyos emberek utat a lelkünkhöz. Jönnek, ott vannak, és életben tartanak a legnehezebb pillanatainkban.
Ott és akkor azt kívántam, bárcsak a végtelenségig tartott volna a mi kis kocsikázásunk. De nem, sajnos nem. Felgördült a halkan suhanó csodajárgány a kocsifelhajtóra, Jay pedig igazi lovag módjára kitárta nekem a kocsiajtót, és már hozta is utánam a holmimat.
- Itt merhetlek hagyni egy teljesen üres házban, így szerelmi bánattól túlhevült testtel? Szigorúan a kanapén aludnék, komolyan - emelte fel védekezően a kezét, mivel már megint mosolyra fakasztott.
- Megleszek, sőt, most erre van szükségem - pipiskedtem, és nyomtam puszit a kissé szúrós arcára. - Na eredj, te bolond - szalajtottam útjára, elvégre most ért haza egy eszelősen pörgős turnéról, és nem utolsó sorban Nathan sorait akartam olvasni.
Órák óta gubbasztottam már az anno Lizy, most már a magamnak mondott ágy kellős közepén, és egyre csak faltam Nathan sorait. Nem tudtam betelni velük. Egyszerre utáltam egyre jobban, és ugyanakkor szerettem bele minden egyes szavánál. Ez a legrosszabb. Amikor te magad sem tudod mit akarsz, mert nem megoldás a vele, de a nélküle se.
Azonban volt egy levél, amit sokadjára olvastam már újra. Egy, ami mintha mindent letisztázott volna bennem:
2014. január 13.
Évek óta már, hogy nincs az életemben az én egyetlen Hercegnőm. Voltak mások, de nem múlik, egyszerűen nem múlik az, amennyire őt.
Nem tudom kiverni a fejemből szemének csillogását, minden egyes hajszálának irányát ismerem, a ráncokat az orra körül, mikor nevet. Az összecsúszó szemöldökét, ha dühösen méreget, és az ellágyuló mosolyt az angyali arcán. Korgó gyomrának hangját egy fagyos téli éjszakán, mikor a paplan alatt feküdtünk, egymás mellkasán, és túlságosan fáztunk ahhoz, hogy kimásszunk a takaró alól és kaját szerezzünk magunknak. Minden egyes részletére emlékeztem, kívül-belül.
Holott mindent akartam, csak emlékezni nem. De a felejtés vágya belémbetonozta. Na meg a szerelem. Ez a baj ezzel az egész szerelem témával. Hogy úgy működik, ahogy mi elképzeljük. És nem mindig szól unikornisokról, táncoló manókról és rózsaszín felhőrengetegről. Néha az egész nem áll másból csak kínszenvedésből és mégis, megéri, mert érzed, hogy élsz. Az által, hogy gondolsz rá, arra, amitek volt és arra, aki vele voltál. Mert emlékezni gyönyörű. Főleg ha az ember a szerelemre emlékszik.
És ha egyszer olvasod majd, drága Ava, mert érzem, minden egyes idegszálammal érzem, hogy fogod, tudd, hogy szeretlek. És ez azt is jelenti, hogy jobban szeretlek, mint akárki akármikor szeretett és szeretni fog. És jobban szeretem azt ahogy szeretlek, mint el tudnád képzelni. És ez sosem fog változni.
Egész pontosan 27-szer olvastam végig. Striguláztam. A végén már csak bámultam a rendezetlenül kanyargó betűket, fejből fújtam a levél minden egyes sorát.
Elfelejtettem gondolkozni. Csak nyúltam a telefonom után és tárcsáztam. Az ösztöneim cselekedtek helyettem, és ki tudja mennyi idő múlva, nem emlékszem, de ott feküdtem az ágyamban, derekam körül Nathan karjaival, orromban újra éreztem az olyannyira ismerős illatokat, és tudtam, hogy ez talán életem egyik legborzalmasabb döntése, nem érdekelt.
Mert szerettem. Akkoriban csak ebben voltam biztos. És ami biztos, abba az ember kapaszkodik.
És hónapok óta először: tetszett amit láttam! A fodrász a minap új, gyönyörű és természetes tincseket tett fel nekem, így végre újra gyönyörű hajkoronával büszkélkedhettem, az arcom pedig végre bájosan kerek volt, nem pedig csontsovány, akár egy halálfej.
Dudorászva húztam el a függönyömet és hagytam, hogy a kora reggeli nap ébredező sugarai beragyogják a hatalmas, de egyedül mégis lakatlannak tűnő szobát. A fénycsóvák szivárványt festettek a tükörre, amíg öltözködtem, tündöklő mintákat vetve a falra. Igyekeztem a 'végre magamhoz ölelhetem életem párját' hangulatomhoz megfelelő ruhát vadászni a hatalmas ruhásszekrényből, választott ruhám pedig végül szinte maradéktalanul tükrözte a belsőmben ébredező, szerelmes tinilányt. Csak épp sokkal nőiesebb és kifinomultabb formában, mint egy 'I LOVE MAX' feliratú póló. A fiúk fogadására szánt ruhát kiakasztottam hát a szekrényre, majd belebújtam Max egyik, még számára is túlméretezett pólójába, mely - hiába vagyok magas - a térdeimet verdeste a kilógó cérnaszálaival.
Hanyattvetettem magam a hatalmas, még bevetetlen franciaágyon, s hagytam, hogy a napsugarak az arcomon hancúrozzanak tovább. Lehunyt szemmel süllyedtem el a puha paplan ölelésében, s utat engedtem a felkívánkozó emlékeknek.
Szerettem emlékezni akkoriban. Sokáig buta dolognak tartottam, hogy valaki minden áldott nap minden áldott percében utat enged a feltörekvő pillanatok varázsának. Úgy gondoltam, azok az emberek leragadtak a múltjukban, s nincs, mi a jelenben boldoggá tenné őket. Mióta azonban megtudtam, hogy egy nap talán majd megfosztatok az emlékezés képességétől, nem szabtam gátat a múltnak. Tudtam, új élményeket kell szereznem, élnem kell, hisz fiatal vagyok, de ki tudja mennyi időm van még hátra? De nem akartam elveszíteni önmagam, s ehhez engednem kellett, hogy a múltam belém karoljon, s együtt vészeljük át a ránk váró nehézségeket.
Feküdtem hát az ágyon, s a barátaimra gondoltam. Mindegyikre. Az általános iskolás, sőt, az ovis társakra, minden egyes mosolyra, a futó barátságokra, melyek szinte semeddig sem tartottak, és az örökérvényűekre. Nareesha-ra és az 4 félbolond srácra. És Max-re is. Mert a barátom is volt, amellett, hogy a szerelmem, a lelki társam, a vőlegényem és leendő gyermekeim apja. Mindannyian különlegesek voltak számomra, mindennél többet jelentettek számomra. Egyre csak feküdtem, és rájuk gondoltam. Hogy mennyi mindent kaptam tőlük. És bármennyire is furcsa, nem a legnagyobb beszélgetések, a legnagyobb őrültségek vagy épp a legszomorúbb percek jutottak eszembe, hanem apróságok. És bármilyen furcsa, mindegyikőjükhöz fűződött egy "leg". A legkedvesebb.
Csendesen csepergett az eső, én pedig behúzott nyakkal igyekeztem minél előbb elérni a The Wanted-villát. Már jó három hónapja ismertem a srácokat és szinte minden hétvégét náluk töltöttünk Nancy-vel. Nem túl régóta pedig már azt is tudjuk - én is, a húgom is, a banda is -, hogy rákos vagyok. Nem tudtuk mennyi időm van hátra, nem akartam - vagyis, nem akartunk - félni.
Én mégis rettegtem. A "mi van ha?" és a "mi lett volna ha?" címszóval kezdődő kérdések villámoknál is sebesebben cikáztak az agyamban, nem voltam önmagam. Egy ketyegő, zakatoló, ziháló, hasznavehetetlen időzített bomba voltam és csak egy dologban voltam biztos: nem akarom magammal rántani a többieket. Nem akarok én lenni a vízválasztó az életükben. Nem akarom, hogy legyen egy Lizy halála előtt és után része az életüknek. Nem akarom, hogy beleszakadjanak a fájdalomba. Mert ismertem a fájdalmat. A fájdalmat, ami után nem lehet talpra állni és ami után már sosem leszel ugyanaz az ember, aki voltál.
Az eső csak még jobban rázendített, én pedig elértem a villa ismerős kocsifelhajtójáig. Bentről kellemes, még épp nem fülsértő zene szűrődött ki, és frissen sütött húsok illata kúszott az orromba.
Még mos kell elmennem - gondoltam -, majd könnyeimet összemosva az arcomat verdeső esőcseppekkel hátat fordítottam a hívogatóan édes biztonságnak, ám alig haladtam pár lépést, egy erős kéz szorítását éreztem a vállamon. Lehajtott fejjel, bűnbánó arccal perdültem meg a sarkamon, hogy belenézzek a nálam sokkal fiatalabb Nathan zöld íriszeibe.
- Már túl késő elmenned - mondta, majd belémkarolt, és együtt mentünk be a házba. Soha nem buliztam még olyan jót, mint azon az estén. Megtudtam, hová tartozom, s hogy miért kell még nagyon sokáig élnem.
A fogadott kisöcsémre gondoltam. Ez volt a kedvenc emlékem vele kapcsolatban. De ugyanígy, mindenkihez ilyen apróságok fűztek, s ezt korábban észre sem vettem. Ha nem közlik velem a kórházban, hogy egyszer majd megszűnnek az emlékeim, az egész életemet abban a hitben éltem volna le, hogy a legnagyobb, legbölcsebb mondatok, tettek szakították át a legnagyobb gátakat. Pedig ilyenről szó sincs. Az életünket az apró, feledhetőnek tűnő pillanatok teszik felejthetetlenné. Egy ki nem mondott szó, két szem összevillanása, a pillanat, amikor rájössz: Ő AZ, egy ölelés. Az apróságok teszik naggyá az amúgy aprócska, közönséges életet.
Letöröltem a kibuggyanó könnyeimet, majd belebújtam a kikészített öltözetbe, és levonultam a villa nappalijába, ahol a csajok már teljes harci díszben virítottak. Nareesha egy egyszerű fekete ruhában, míg Ava egy bőrdzsekivel felturbózott fehér felsős szettben ücsörgött a kanapén. Hatalmas mosollyal arcukon vették tudomásul érkezésemet. Összeszoktunk, mialatt a srácaink távoli vidékeken boldogították a rajongóikat.
- Készen állsz, Kicsilány? - fordultunk Nunuval a fogadott kishúgunk felé, aki hosszú idő után most fog újra találkozni első nagy szerelmével. Ő csak egy büszke mosolyt villantott, s elindultunk hát a reptérre.
Szótlanul ültünk a taxiban, mindenki másra gondolt. Vagy épp nem gondolt semmire. Korán érkeztünk, vagy a gép késett, nem tudom már. Csak a kislányos remegésre emlékszem, ami elöntötte a testem, amikor megpillantottam életem szerelmét. Akkor ébredtem rá: igen, tényleg Ő az.
Lassan közelített, vagy csak nekem tűntek óráknak a rövidke másodpercek. Így van ez, ha nagyon vágyik valamire az ember. Játszik a türelmünkkel, a végtelenségig feszíti az idegszálainkat, de megéri. Megéri várni, mert nincs édesebb öröm, mint megkapni végre.
És aztán csak álltunk ott, egymással szemben, néma csendben a zsibongó reptéren. Néztük egymást, és fogalmam sincs, mi járt a fejében, de én csak arra gondoltam, hogy az nem lehet, hogy ezt az arcot egyszer ne ismerjem fel.El kell Neki mondanom, a többieknek is. Mindent, töviről-hegyire elmagyarázni, hogy mennyire szeretem őket és hogy mennyire fognak hiányozni.
- Istenem, mennyire hiányoztál - szólalt meg végül Max, én pedig minden idegszálammal rá figyeltem. Lassan futottak végig az ajkai az enyémeken, mintha csak egy könnyed szellőfuvallat lett volna, nem is csók. De csók volt, olyan, amiről minden szerelmes álmodik. Suttogás volt, nem ordította a szerelmet, de nem is kellett. Ez nekünk szólt, kettőnknek. Érdes ujjai finoman suhantak végig az arcomon, szemei eljátszottak minden egyes hajtincsemmel, mintha ő is kezdené elhinni: nem élhetünk örökké. És mégis, volt ebben a csókban valami földöntúli, ami mintha arról mesélt volna, hogyha mi nem is, az ami bennünk van, az szólhat örökre.
*Ava-szemszög*
Ezerszer elképzeltem már a pillanatot, amikor viszontlátjuk egymást, most újra és úgy, hogy tudjuk, ezek után sűrűbben is megesik majd az ilyen. Képzeltem már azt, hogy lekeverek neki egy pofont mielőtt bármit mondhatna, vagy hogy odamegyek hozzá, megölelem mintha mi sem történt volna, vagy csak mosolygok rá, mert boldog vagyok, hogy láthatom. Minden eshetőségre gondoltam, könnyekre és mosolyokra egyaránt. Épp csak egy valamit, vagyis valakit hagytam ki a számításból: Nathan-t.
- Szia, Ava - lépett oda hozzám Jay és nyújtott kezet. - Sokat hallottunk már rólad - húzta cinkos mosolyra a száját, ám nem tudtam törődni vele, egyre csak Nathant figyeltem, aki visongó rajongók közé menekült a találkozásunk elől.
- Szia - nyögtem ki végül, s végül ráemeltem a tekintetem, ő legalább törődött velem. - Remélem csupa jót - húztam kényszeredett mosolyra a szám, mire ő búskomoran megcsóválta a fejét. - Szóval Nath elmesélt mindent?
- Töviről-hegyire - bólintott aprót. - Legalább neked nem kell ilyesmivel untatnod, és belecsaphatunk a haverkodás közepébe.
Nem tudtam megállni, elnevettem magam, és hosszú percekig, a könnyezésig nevetem magam, ám mire abbahagytam a nevetést, a banda tagjait elnyelte a megszállott rajongó kamaszlányok végtelen tengere, csak alkalmanként pillantottam meg Max kopasz tarkóját, vagy Jay göndör fürtjeit.
- Imád téged - lépett oda hozzám Nare, és nyomott egy puszit az arcomra, mire én értetlenkedve felvontam a szemöldököm. - Jay - magyarázta. - Tudod, nála nagyon fontos az első benyomás, és te vitted a pálmát.
- Üdv a családban, Ava - fogott közre a másik oldalról Lizy. - Immár te is Jaybird fogadott kishúgaként funkcionálsz, ahogy a többi srác is épp így tekint rád, már most. Kivéve...
- Ki ne mondd, ki ne mondd - lövelltem felé gyilkos pillantásokat, és percek alatt elfacsarodott a szívem.
- Indulnunk kéne - oldotta a hangulatot a mindig békés Nunu, majd látványosan integetni kezdett a fiúknak, akik körül már látványosan elfogytak a rajongók - mindenki megkapta, amit akart: aláírást, közös képet, puszit - így el is indulhatott a kis bagázsunk hazafelé. Véletlenül szándékosan Jay mellé sodródtam, hogy még csak rá se kelljen nézem Nathan megkapóan és őrjítően dögös jelenségére.
- Még mindig, mi - bökött oldalba kaján vigyorral az arcán újdonsült barátom. Furcsa volt, de valahogy bíztam benne. Mintha ezer meg ezer éve ismertük volna egymást. Talán egy másik életben... gondoltam. Igen, hittem az ilyesfajta dolgokban, ahogy a sorsban is. Épp ezért nem sétáltam oda életem eddigi egyetlen szerelméhez és vágtam a képébe mindent, amivel tele volt a fejem. Ha együtt kell lennünk, úgyis együtt leszünk - ezzel nyugtatgattam magam akkoriban. - Figyelsz te rám egyáltalán? - lengette meg arcom előtt hatalmas lapátkezeit Jay.
- Hát persze. és az első kérdésedre is: hát persze. És te ezt...
- Persze-persze, nem tudom. Ahogy azt se, hogy ő is épp úgy van a dolgokkal, ahogy te. Na látod, már megint fecsegek. Rossz hatással vagy rám, kisasszony.
- Így bízzon meg benned az ember... - mosolyodtam el, de egyre csak arra tudtam gondolni, hogy Nathan is épp úgy érez, mint én. Hát persze, még mit nem. Önkéntelenül is, félhangosan felnevettem.
- Na mi tetszik ennyire? Még meg se szólaltam - csóválta fejét Jay.
- Tudod - olvasztottam le az arcomról a mosolyt. - Én sosem okoztam neki fájdalmat. Szándékosan meg még annyira sem. Szóval nem ismerheti azt a fájdalmat amit én.
- Lelkizős-szagot érzek - hallottam meg magam mögül egy ismeretlen hangot. - Amúgy Tom vagyok - mosolyodott el az immár mellém érkező hang tulajdonosa.
- Mintha nem tudnám - mosolyogtam vissza. - Ava - nyújtottam neki kezet.
- Mintha lett volna szó bárki másról a turné alatt - nevette el magát és Jay is vele nevetett.
Ösztönösen jól éreztem magam. Eddig a pontig, Ekkor ugyanis elérkeztünk a srácok kisbuszához, amibe most egyszerre kellett benyomorodnunk, mind a nyolcunknak. Pont szembe kerültünk egymással Nath-el. Még csak eszébe sem jutott, hogy rám nézzen. És nem tudom mi okból, talán a düh tette, amit még mindig éreztem iránta valahol mélyen, de megszólaltam. Nem bírtam megállni:
- Szia Nathan, rég találkoztunk - hangom fagyosan és ridegen csengett, megfagyasztva a levegőt az utastérben. Feszült csend telepedett a társaságra, amit nem volt mi megtörjön. Nem tudtam mi történik velem, egyszerűen nem voltam ura a tetteimnek, de még a gondolataimnak sem. Egyszerre záporozni kezdtek belőlem a szavak, a szememből pedig a könnyek, és fogalmam sincs mi mindet vághattam a fejéhez, de mire befejeztem, visszaértünk a villáig, s ő még mindig csak szótlanul meredt rám.
A többiek egyesével kikászálódtak a kisbuszból, s empatikusan ránkcsukták az ajtót. Mintha ez lenne a legjobb megoldás: összezárni azzal az emberrel, aki iránt a legnagyobb szenvedélyek tombolnak bennem. Mintha egyáltalán létezett volna jó megoldás...
- Hiányoztál - törte meg végül a már fülsüketítő csöndet.
- Ennyi? Ennyire vagy képes, Nathan Sykes? Egy hiányoztált idevetni nekem?
- Szeretlek. Még mindig. Amióta csak különváltak az útjaink, azóta. Ezt akartad hallani? Hogy senki és semmi másra nem tudtam gondolni, igen: AZÓTA! És tudod mit, tessék - nyúlt a táskájába, és húzott elő egy hatalmas köteg gyűrött papírt, olcsó kötözőzsineggel átkötve. - Tudod, az írás az egyetlen módja, hogy levezessem ha fáj. Így hát írtam neked, minden héten, volt, hogy nap mint nap. Ezekben a levelekben minden benne van. És talán majd ha elolvasod, nekem nem kell beszélnem többet. Az sosem volt az erősségem. De ez igen. Szóval olvasd el őket, kérlek, erre az egyre kérlek - törölt ki egy kósza könnycseppnek is nézhető csillanást a szeméből. - Vidd ki az óceánpartra, a pázsitra is ülj ki vele, néhányat égess el, áztasd őket rózsavízbe, tégy amit akarsz. S talán, ha majd a végére érsz, megérted, miről szólok. S akkor majd feljössz a villa lépcsőjén, bekocogtatsz a szobámba, s én nem kérdezek semmit, csak boldogan tartalak a karjaimban újra. Bárcsak. Nem is lenne szebb pusztulás, mint belepusztulni abba, hogy végre érezhetlek. Mert te nekem nem csak egy csillag voltál, te voltál az egész kicseszett egem!
- Akkor pusztulj most - suttogtam, és az ajkaira tapasztottam a sajátjaimat. Nem tudtam mit művelek, és az agyammal tudtam, hogy ez a legnagyobb őrültség, amit valaha elkövettem, mégis, meg kellett tennem.
Nem volt hosszú csók. Épp csak addig tartott, hogy megérezze, mit veszített. Azt akartam, hogy szenvedjen, de közben tudtam, hogy ez az egész engem is fel fog emészteni. De erős voltam. Életemben talán először erős voltam, ezért mielőtt érezni kezdtem volna azt a rég hiányolt forróságot, elhúzódtam tőle, kiragadtam a papírköteget a kezéből és hangos csattanással rávágtam a kisbusz ajtaját.
Határozott léptekkel mentem be a házba. Nem voltak könnyek. Emlékszem, anno még egy barátnőm mondta, hogy fölösleges sírni, mert elfogynak a könnyeink. Nos, én már annyit sírtam Nathan miatt, hogy talán tényleg el is fogytak.
- Minden rendben? - hallottam meg a nappaliban ülő Nunu hangját, mire aprót bólintottam, majd felkocogtam a vendégszobába. Az elmúlt egy hónap alatt az a szoba lett az otthonom, de most ideje volt átcuccolnom Lizy lakásába, ha már volt olyan kegyes és felajánlotta, hogy lakjak ott.
Villámgyorsan kapkodtam össze a holmimat, pár pillanat múlva már lent is álltam a nappali közepén, és végigfuttattam a szemem az ott ücsörgő társaságon. Nareesha és Seev összebújva ültek az egyik fotelben és elvarázsolt tekintettel csodálták egymást, Tom és Jay kifejezéstelen arccal meredtek a plafonra, a szőnyegen fekve, láthatóan megviselte őket a hosszú turné. Max és Lizy a kanapét foglalták el, Max az ölében nyugvó szőke buksit simogatta egyenletesen, melynek tulajdonosa békésen szendergett. Nathan-t sehol sem láttam...
- Valaki adna nekem egy fuvart? - igyekeztem magabiztosnak tűnni a megannyi világsztár között.
- Hova lesz a menet? - pattant fel Jay.
- Lizy felajánlotta nekem a lakását, amíg itt vagyok - mosolyodtam el halványan, ám mire a szám sarka felfelé görbült, Jay már fogta is a cuccaim és várakozóan pillantott felém.
- Jössz vagy sem? - méregetett, mire elnevettem magam, és mosolyogva intettem egyet a többieknek, és taxisofőröm után mentem.
Percek múlva egy gyönyörű, éjfekete Audi anyósülésén találtam magam. A bőr ülés úgy nyelt el, mint kagyló az igazgyöngyöt. Hatalmas mosoly terült el az arcomon, és kicsusszant a számon a következő:
- Azt hiszem, szerelmes vagyok.
- Nathan? - vonta fel a szemöldökét a volán mögött ücsörgő fürtös barátocskám.
- A kocsidra gondoltam, de... - itt elcsuklott a hangom, és visszatért az olyannyira ismerős gombóc a torkomba. Jay meglátta, hogy küszködök a szavakkal, így beszélni kezdett.
- Figyelj Csajszi. Tudom, hogy sok minden történt köztetek, de hogy annyira szeret Téged, mint senkit a világon, az egészen biztos.
Aprót bólintottam, majd az út hátralévő részében csak a rádió töltötte be a köztünk tátongó csendet. Egyszer csak a fiúk egyik száma csendült fel a hangszórókból, mire mi cinkostársak módjára összenevettünk és hangosan énekelni kezdtünk. Furcsa, hogy milyen gyorsan nyernek bizonyos emberek utat a lelkünkhöz. Jönnek, ott vannak, és életben tartanak a legnehezebb pillanatainkban.
Ott és akkor azt kívántam, bárcsak a végtelenségig tartott volna a mi kis kocsikázásunk. De nem, sajnos nem. Felgördült a halkan suhanó csodajárgány a kocsifelhajtóra, Jay pedig igazi lovag módjára kitárta nekem a kocsiajtót, és már hozta is utánam a holmimat.
- Itt merhetlek hagyni egy teljesen üres házban, így szerelmi bánattól túlhevült testtel? Szigorúan a kanapén aludnék, komolyan - emelte fel védekezően a kezét, mivel már megint mosolyra fakasztott.
- Megleszek, sőt, most erre van szükségem - pipiskedtem, és nyomtam puszit a kissé szúrós arcára. - Na eredj, te bolond - szalajtottam útjára, elvégre most ért haza egy eszelősen pörgős turnéról, és nem utolsó sorban Nathan sorait akartam olvasni.
Órák óta gubbasztottam már az anno Lizy, most már a magamnak mondott ágy kellős közepén, és egyre csak faltam Nathan sorait. Nem tudtam betelni velük. Egyszerre utáltam egyre jobban, és ugyanakkor szerettem bele minden egyes szavánál. Ez a legrosszabb. Amikor te magad sem tudod mit akarsz, mert nem megoldás a vele, de a nélküle se.
Azonban volt egy levél, amit sokadjára olvastam már újra. Egy, ami mintha mindent letisztázott volna bennem:
2014. január 13.
Évek óta már, hogy nincs az életemben az én egyetlen Hercegnőm. Voltak mások, de nem múlik, egyszerűen nem múlik az, amennyire őt.
Nem tudom kiverni a fejemből szemének csillogását, minden egyes hajszálának irányát ismerem, a ráncokat az orra körül, mikor nevet. Az összecsúszó szemöldökét, ha dühösen méreget, és az ellágyuló mosolyt az angyali arcán. Korgó gyomrának hangját egy fagyos téli éjszakán, mikor a paplan alatt feküdtünk, egymás mellkasán, és túlságosan fáztunk ahhoz, hogy kimásszunk a takaró alól és kaját szerezzünk magunknak. Minden egyes részletére emlékeztem, kívül-belül.
Holott mindent akartam, csak emlékezni nem. De a felejtés vágya belémbetonozta. Na meg a szerelem. Ez a baj ezzel az egész szerelem témával. Hogy úgy működik, ahogy mi elképzeljük. És nem mindig szól unikornisokról, táncoló manókról és rózsaszín felhőrengetegről. Néha az egész nem áll másból csak kínszenvedésből és mégis, megéri, mert érzed, hogy élsz. Az által, hogy gondolsz rá, arra, amitek volt és arra, aki vele voltál. Mert emlékezni gyönyörű. Főleg ha az ember a szerelemre emlékszik.
És ha egyszer olvasod majd, drága Ava, mert érzem, minden egyes idegszálammal érzem, hogy fogod, tudd, hogy szeretlek. És ez azt is jelenti, hogy jobban szeretlek, mint akárki akármikor szeretett és szeretni fog. És jobban szeretem azt ahogy szeretlek, mint el tudnád képzelni. És ez sosem fog változni.
Egész pontosan 27-szer olvastam végig. Striguláztam. A végén már csak bámultam a rendezetlenül kanyargó betűket, fejből fújtam a levél minden egyes sorát.
Elfelejtettem gondolkozni. Csak nyúltam a telefonom után és tárcsáztam. Az ösztöneim cselekedtek helyettem, és ki tudja mennyi idő múlva, nem emlékszem, de ott feküdtem az ágyamban, derekam körül Nathan karjaival, orromban újra éreztem az olyannyira ismerős illatokat, és tudtam, hogy ez talán életem egyik legborzalmasabb döntése, nem érdekelt.
Mert szerettem. Akkoriban csak ebben voltam biztos. És ami biztos, abba az ember kapaszkodik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése