37. fejezet - Hol lesz a vége?

Nos, megjöttem. Kinyaraltam magam,
vízilabda meccsen jártam és közben sokat írtam.
Különleges rész, megint, nem szokványos.
De azért szeressétek nagyon őt is!
Puszik!

* * *

Kiss Judit Ágnes: Valse nostalgique

Csak egy történet volt,
mi félbeszakadt,
csak egy sor közben fél-
betört dallam.
Élünk azóta
más sztorikat,
senki se mond-
ta, hogy baj van.

Csak félig, csak félig,
csak félig, csak fél,
mitől fél jobban az ember?
A torzó, a kész,
a rész, az egész,
mindkettő veszélyes fegyver.

Csak ne jutna néha
eszünkbe meg,
hogy is szólt vol-
na a vége,
vidám lett volna,
vagy szomorú,
ha nem hagytuk
volna félbe?

A torzó, a kész,
a rész, az egész,
mitől fél jobban az ember?
Végigcsinálni,
abbahagyni,
mindkettő veszélyes fegyver.

Azóta nincsen
elég jó dal,
unalmas min-
den történet,
hallani véljünk
mindegyikben,
keressük a
töredéket.

Végigcsinálni,
abbahagyni
egyformán retteg az ember,
minden, mi egyszer
elkezdődött,
veszélyes, halálos fegyver.

* * *

*Nathan-szemszög*

- Nath, ne kelljen már mindent harapófogóval kihúzni belőled - zaklattak a többiek, s pupillájuk egyre tágult a kíváncsiságtól. De ők nem tudták, amit én. 

- Ne most, fiúk - mondtam teniszlabdányira nőt gombóccal a torkomban, majd fenékig hajtottam a sörömet.
- Ez így csak féltitok - szögezte le gyakorlatiasan Jay. - Akkor ezután mi is fél
- Fél mi? - fordultunk felé mind a négyen. Már megint milyen őrültség jár a fejében?

- Fél mondatokban fogunk... - mondta, majd vigyorogva felállt és elvonult a saját kis lakrészébe. Siva-nak esett le először, s ezt látványosan a tudomásunkra is hozta, egy jól irányzott homlokcsapás és hangos nevetgélés eszközével. 

- Na srácok, akkor én is... - állt fel, majd sétált el még mindig kacarászva. 

- Úgy érzem, kezdem végre - törte meg a ránk telepedő kínos csendet kopasz barátunk, majd ő is elkacsázott. Pár perc után aztán nekünk is leesett Tom-mal a dolog. Éppen csak, én kicsit sem találtam viccesnek a helyzetet.
Egy szó lebegett a szemem előtt, elhomályosítva minden egyebet: titok. Ez volt az én, a mi kis titkunk, egyedül talán már csak ez kötött hozzá 3 hosszú év óta. Aztán hirtelen felbukkan, előtűnik a semmiből és ki tudja, meddig titok még a titok. Talán Lizy és Nunu már tudják is odahaza.
- Nath, ne legyél ostoba - zökkentett ki gondolataim rendezetlen folyásából Tom, s közben komolyan méregetett. - Az öcsénk vagy, nincs az a baromság, ami miatt ellened fordulnánk - utóbbiakra a többiek is visszaszállingóztak a nappali bézsszínű, hívogató miliőjébe. 
-Most pedig - osztott szét Max egy újabb kör jéghideg sört. - Vallj színt, Rosszfiú. 

Szisszenve nyílt ki a sörösüveg, majd apró páracseppek gördültek le az opálos üveg szélén, eláztatva az ital márkáját hirdető giccses címkét. Mohó kortyokban nyeltem a keserédes nedűt, az apró buborékok pedig egyre csak égették a torkom. Vagy talán a feltörekvő emlékek voltak azok.

Hideg január közepe volt. Január 13, hogy egész pontos legyek. Az eget sűrű, sötétszürke felhőréteg fedte el, melyből vattapamacs szerű hópelyhek hullottak alá, pedig már így is vastagon állt a hó a járdán. Valahol messze 6 órát ütöttek a zengő harangok. Ez volt az egyetlen zaj bakancsom csikorgása mellett. Egyedül róttam a Glouchester-i utcákat. Fél hétre voltam hivatalos Ava családjához, ma akart bemutatni a családjának. Ingre cseréltem a pólót, öltönynadrágra a szakadt farmert. Hidegtől vöröslő ujjaimmal egy csokor sárga rózsát szorongattam. Az a kedvence. Siettem, holott még el se kellett volna indulnom, de inkább álljak az ajtó előtt, mintsem hogy elkéssek. Meleg, hívogatóan édes sárga fény áradt ki a Lancaster család utcára néző ebédlőablakán. És akkor megpillantottam őt. Ejtett vállú szürke pulóverben, és bájos, mályvaszínű szoknyában. Szőke haja szögegyenesre volt húzva, s kezei, azok a kezek, melyek tegnap még engem öleltek, most egy velem tán egyidős, izmos testű, magas fiú nyaka köré kulcsolódtak. Szemei, melyek tegnap még engem repítettek egy másik világba, most egy ismeretlen arcának szegleteit pásztázták. S ajkai, gyönyörű, mézédes ajkai más arcra leheltek apró puszikat.
Testemet forró lávaként öntötte el a düh, amikor feltárult a bejárati ajtó, s ők ketten kacagva léptek ki rajta. A mézbarna hajú fiú derekánál fogva a levegőbe emelte a nevető Ava-t, majd szoros ölelésben olvadtak össze. Messze álltam tőlük, egy hóval borított ezüstfenyő tövében. Nem láthattak, nem mintha bármire is figyeltek volna egymáson kívül.
Végül a fiú a ház elé megérkező sárga taxiba ült, Ava pedig könnyek között, integetve engedte útjára az aszfalt és az éj sötétjével lassan egybeolvadó járművet. 
Akkor vett csak észre engem. Arcán meglepettség suhant át, melynek helyére menten ezer wattos mosolyt varázsolt. 
- Gyere ide - formálta a szavakat a szájával, én pedig engedelmesen megindultam felé, de két lépés után nem engedelmeskedtek nekem a lábaim. Pedig csak az autóút széles betoncsíkja választott el tőle. És az igazságtól. Mégsem tudtam még csak mozdulni sem. A halványan pislákoló utcai lámpa torz árnyékot rajzolt mögém, méteres végtagokkal.
Megindult felém. Egy szál, vékony tüllszoknyában. Istenem, mennyire fázhat - gondoltam. De akkor újra megjelent előttem a kép, ahogy az a srác a levegőben forgatja.
Odaért hozzám, megölelt, s én gondolkodás nélkül lefejtettem magamról libabőrős karjait.
- Megcsaltál - nyögtem ki, mielőtt bármit mondhatott volna.
- Nathie, félreérted - akarta megsimítani az arcom, de elhúzódtam tőle. Mindig ezt mondják.
- Ez megbocsájthatatlan - mennydörögtem, magamat is meglepve a hevesen feltörő dühömmel.
- Hát persze - mondta, s szemében veszedelmes szikre gyúlt. - Neked szabad minden koncert után mást ölelgetni, olcsó riherongyokal összesimulni. Én pedig még csak meg sem ölelhetem a...
- A szeretődet? - rivalltam rá. - Tudtad ki vagyok, hogy milyen az életem. És sosem csalnálak meg, hidd el.
Nem gondolkodtam. Elvakított a perzselő düh, a belsőm is torz és fekete lett, épp mint az árnyékom. Izmaim megfeszültek, s magától lendült meg a kezem. Hidegtől vöröslő és zsibbadó ujjaim megteltek élettel amint megérintették Ava finom, még a szoba melegét őrző arcbőrét. Hangos csattanás fagyasztotta még tovább a köztünk lévő levegőt, amint ténylegesen elcsattant az a bizonyos pofon. Élettelenül ejtettem magam mellé saját testemből való fegyverem, s életem értelmére emeltem szemeimet. Arca tűzpiros foltban őrizte megbocsáthatatlan bűnöm helyét, s álombéli íriszeiből minden fény elveszett.
- Ava, kincsem. Én, én... - indultam el felé, de egyre csak hátrált tőlem.
- Persze, Te nem akartad - nevetett fel fájdalmasan. - Semmit sem tudsz, Nathan Sykes, az ég világon semmit - komorult el az arca.
- Akkor magyarázd el! Könyörgöm Ava, az életemnél is jobban...
- Szeretsz? - vonta fel rémisztő közönnyel a szemöldökét. - Soha többé nem akarlak látni - zárta le, majd eltűnt otthonuk hatalmas tölgyfaajtaja mögött.
Két héttel később derült ki, hogy a srác az unokatestvére volt, Manchaster-ből. Azóta sem láttam.

- Egészen máig - fejeztem be a történetem.
Néma csönd telepedett a díszes kis társaságunkra, de nem az a fajta, amiben az ember jól érzi magát. Éreztem magamon a többiek megvető tekintetét, a bensőmet pedig felperzselte a felszínre törő múlt. Az ember nem szeret beszélni a bűneiről, pláne nem ilyen súlyosakról. Eltemetik magukban, hazugságok és megjátszott boldogság mögé rejtik, hogy már ők maguk sem emlékeznek rá igazán. Aztán jön valaki, valaki aki ismeri a bűnünket és védtelenek leszünk. Elég, ha egy pillanatra látjuk, neki még csak tudnia sem kell róla, bennünk már lángra kap a múlt. Feléget maga körül mindent, amivel elfedni próbáltuk, s a végére csak a múltbéli, lecsupaszított énünk marad. 

Újra az a 18 éves, ostoba kölyök voltam, aki az életéből kisétáló szőke boldogság után bámul a kihalt utcán.
- Te megütöttél egy nőt? - zökkentett ki merengésemből Max. Hangját tömény undor festette feketére.
- Ostoba voltam, szerelmes és féltékeny - fakadtam ki, holott semmi jogom nem volt rá, de a múlt erőt vett rajtam. - Te talán nem tennéd ugyanezt, ha Lizy lenne Ava helyett a történetben? - meredtem rá, mire ő dühtől feszülő izmokkal felpattant ültéből és pólóm nyakánál fogva engem is talpra ráncigált.
- Széttépném a másik pasast, törnék-zúznék magam körül, sőt még Lizy-vel is kiabálnék. Magamon kívül lennék és percek alatt őrülnék bele a fájdalomba. De kezet emelni életem párjára, leendő feleségemre és jövőbeni gyermekeim anyjára? Soha. A szerelem, az igaz szerelem nem engedi, hogy az ember ilyet tegyen. Bármennyire is fájjon, szándékosan sosem bántanám azt, aki boldogságom egyetlen forrása - sziszegte az arcomba de végül enyhített a szorításán és elengedett, majd visszaült helyére.

Nem volt mit mondanom. Mocskosul igaza volt, s ezért borzasztóan gyűlöltem. Ahogy a kapcsolatára is féltékeny voltam. Arra, hogy ő tud bánni egy nővel, s nem őrül bele a szerelembe. Csak jó irányba alakul általa.
- Mit akarsz csinálni? - törte meg a némaságot Siva. - Nare azt mondta a kicsilány beköltözik Lizy lakásába és az egyetemi évei alatt ott fog laki, és már a lányokkal is jól összebarátkozott.
- Azaz jó párszor fog nálunk dekkolni, ahogy a két hölgyet ismerem - egészítette ki Siva mondanivalóját Tom.
- Normalizálni kell a kapcsolatunkat - feleltem diplomatikusan, holott gondolkodni is alig tudtam. - A gyűlöletből élhető közönyt kell csinálnunk.
- Hát persze - bólintott Jay, majd mind saját szobáink felé vettük az irányt, holnap ugyanis koncert nap lesz, és Nano szétszed minket, ha nem pörgünk eléggé.
De képtelen voltam lehunyni a szemem. Egyre csak ő járt az eszemben. Hogy mennyire megváltozott, kész nővé érett a 3 év alatt, mióta nem láttuk egymást. Vissza kell szereznem.

*Lizy-szemszög*

- Annyira köszönöm - hálálkodott Ava, miközben begurította bőröndjét a lakásomba.
- Csak üresen porosodott itt. Én köszönöm - mosolyogtam rá én is.
- Ennyire komoly Max-szel a dolog? Már haza sem jársz? - kérdezte csodálkozva, én pedig válaszképp felmutattam az ábrándosan csillogó gyűrűmet. 
- De hisz ez csodálatos - lelkendezett, de hamar rá kellett jönnöm, hogy csak a hatalmas plazmatévében gyönyörködik.
- És most már minden nap nézheted - adtam ámuldozó arcára egy puszit. Bájos teremtés volt, szinte az első pillanattól kezdve megkedveltem. Még Tom fájdalomtól és gyásztól szürkülő szemébe is sikerült szikrát csiholnia a felbukkanásával.
Tom-nak hiányzik Nancy. Nekem is, hiszen ő volt a családom. Meg persze Damian bácsi, akiről a temetés óta nem hallottam. Ám mielőtt felidézhettem volna borostás képét magam előtt, a telefonom vad csörömpölésbe kezdett a farmerem zsebében.
- Szia Édes - szólalt meg a vonal túlsó felén Max álmos, kissé rekedtes és őrülten szexi baritonja.
- Hát Te? Már nem aludnod kéne? - vontam kérdőre és a króm faliórára néztem: este 6. Azaz nálunk épp éjfél van.
- Csak szeretlek - mondta.
- Hiányzol - mondtam mosolyogva, és felültem az egyik bárszékre. - De nem szabadna ezt csinálnunk - egészítettem ki még félhangosan.
- Mit? Felhívom a menyasszonyom, mert elviselhetetlenül hiányzik. Mi ebben a rossz? - hangja nyugodt volt, nyomát sem hallottam idegességnek.
- Nem fogsz tudni mindig felhívni - hoztam a tudomására. - Istenem, nem tehetem ezt Veled - fakadtam ki.
- Mit? - még most is higgadtan, gyengéden csengett hangja. - Ezerszer átbeszéltük már. Erős vagy, mindent kibírsz, ahogy a kapcsolatunk is - elcsuklott a hangja, talán az ő agyán is átfutott, hogy ezt nem itt és nem most kéne megbeszélnünk. De ki tudja, láthatom-e még valaha? Érinthetem-e borostás arcát, elveszhetek-e a szemében még egyszer? Ki tudja, van-e még egy teljes hónapom? Végül nagyot sóhajtott és kimondta, amire gondolt. - Mindent kiáll ez a szerelem, Liz. Még a halált is.
- Tudod, mostanában azon gondolkoztam, hogy kell majd valaki, aki felderíti a lelked ha  én már nem leszek. Ha tehetném, örökre itt élnék, veled, miattad, érted és általad. De nem ez az én, a mi sorsunk. Mindez túl gyönyörű ahhoz, hogy örökké tartson.
- Bennem - mondta, s hallottam hangján, hogy szája sarkában ott bujkál az a huncut, szerelmes félmosoly, amit annyira szerettem. S még mielőtt megkérdezhettem volna, hogy mit is jelentsen ez, apró magyarázatot fűzött hozzá. - Bennem örökké élhetsz. És élni fogsz. Szeretlek.
- Mindig foglak - mosolyogtam bele a telefonba, majd szinte egyszerre bontottuk a vonalat.

- Mi volt ez a beszélgetés? - rántott vissza a Los Angeles-i koraestébe Ava kíváncsiskodó hangja.
- Mire gondolsz? - fordultam felé mosolyogva. A szomszédos bárszéken ült, ujjaival a kissé poros konyhapulton dobolt.
- Mi az, hogy ki lesz majd helyetted? - kérdezte, s a kíváncsiság helyét aggodalom töltötte be.
- Tudod Ava, agydaganatom van - könnyebb volt kimondanom, mint képzeltem. - Előbb vagy utóbb mindannyiunk órája lejár. Nekem pedig, életemben először sikerült abba a sorba beállnom, amelyik gyorsabban halad - elnevettem magam, végül percekig nevettünk együtt.
- Nehéz lehet - hangjából hiányzott a szánakozás bárminemű szikrája. Tárgyilagos volt, aminek én borzasztóan örültem. - Tavaly halt meg a kutyusom, el sem tudom képzelni, milyen lehet életem szerelmét elveszíteni - csóválta meg szőke buksiját, s arcán legördült egy magányos könnycsepp.
- Volt már barátod? - tereltem már irányba csevejünket, vidámabb téma után kutatva.
- Egy. 16 éves koromban - ám meglepettségemre sírni kezdett. - Elárulhatok egy titkot? - emelte rám nedvesen csillogó szemeit. Magamat láttam visszatükröződni bennük. Keresve sem találhatna jobb őrzőt a titkának, mint egy haldoklót. Aprót bólintottam hát, ő mégsem kezdett mesélni.
- Nem is ismerlek. És ez a titok mindent megváltoztathat.
- Ava - fogtam meg a kezét. - A házamban laksz és az előbb ismertem be neked, hogy haldoklom. Bízhatsz bennem - halványan elmosolyodott, majd szinte suttogva formálta a szavakat.
- Nathan volt az. A ti Nathan Sykes-otok - bökte ki nagy nehezen majd lesütötte szemét.
- Ez volt hát a nagy titok? - nevettem rá barátságosan. - És miért lett vége? És meddig tartott? És, és és... Mindenbe be kell avatnod - faggattam lelkesen, fülig érő szájjal.
- 9 hónapig tartott, és őrültem szerelmes voltam belé. Már amennyire 16 évesen lehet az ember őrülten szerelmes - ismét könnyek szöktek a szemébe, elhomályosítva már-már türkizes íriszeit. - Aztán megütött - tört ki belőle a zokogás.
Hosszú időn át itatta az egereket, és szép lassan elmesélte a pofon egész történetét az elejétől a végéig. Nem hittem a fülemnek. Nem akartam hinni neki. Tudtam, hogy hatalmas érzések vannak ebben a srácban és hogy borzalmasan indulatos tud lenni. De hogy ennyire? Ezt még álmomban sem gondoltam volna róla. Nem volt mit mondanom. Nem mondhattam, hogy megértem, mert fogalmam sem volt, mit élhetett át. Így hát csak megöleltem, és hagytam, hogy kisírja magát a vállamon.
- Azóta se néztem senkire úgy - magyarázta már jóval higgadtabban. - Mi ez Lizy? Miért nem tudok szerelmes lenni?
- Talán félsz. Nem tudom - döntöttem oldalra a fejem.
- Ha eddig láttam - videókban, újságokban, plakátokon - mindig mosolyra húzódott a szám. Hogy mennyit változott, hogy mennyire vágyom rá, még így is, ennyi minden és idő után is. De ma, amikor szemtől szemben, pár lépésre álltunk egymástól, más volt az egész. Görcsbe rándult a gyomrom. És ez nem az a fajta görcs volt, amit a boldog viszontlátás, az elfojtott szerelem felbukkanása okoz. Féltem. Féltem a közelében lenni, de közben valahol mélyen, a lelkem mámoros fénybe borult, ami kezdi mindenemet elönteni.
- Még mindig szereted - mosolyodtam el.
- De hogyan? 3 éve nem láttam csak a róla festett tökéletes képet. És felpofozott. Nem szerethet az ember olyasvalakit, aki szándékosan fájdalmat okoz neki - fakadt ki egy 19 éves, tanácstalan lányhoz méltó módon.
- Ez a mi bajunk. Hogy mindig rossz emberbe szeretünk bele. Főleg mi, nők. A rossz fiúkra bukunk. Sokkal egyszerűbb volna például, ha egy haldoklóba szerettem volna bele, és együtt kart-karöltve várnánk a megváltó halált. Ehelyett egy életerős, egészséges pasi rabolta el a szívem, és nem tudok mit tenni, csak reménykedem benne, hogy ő is boldog a sorsával. Nincs választásunk. Nem mi döntjük el, kibe szeretünk bele. De bárki is legyen az - féllábú, kopasz, komor vagy félőrült - szerencsések vagyunk. A legtöbben nem találják meg a másik felüket. Így hát csak annyit tehetünk, hogy vigyázunk erre a kincsre, amíg még lehet.
- De lehet, hogy Nathan nem az én Max-em.
- Sosem fogod megtudni, ha mindig az eszed az úr. Megtanultam a betegségemből, hogy megéri kockáztatni. Semmi sem fáj annyira, mint amikor egy reggel úgy kelsz fel, hogy nem tudsz másra gondolni, minthogy 'mi lett volna ha?'. Na gyere ide - öleltem meg ismét. - Ma itt alszom, Nunu-nak divatbemutatóra van meghívása és nem akarok egyedül lenni a villában.

Hosszú idő óta újra mélyen aludtam, rémálmok és hasogató fejgörcsök nélkül, így frissen ébredtem. A telefonom után nyúltam, és kényelmesen elhelyezkedve az ágyban a fényképeim között nézelődtem. Az egyik kedvenc képemnél megálltam,és hosszasan elidőzött rajta a tekintetem. Fogtam magam és gyorsan posztoltam is a Twitter profilomra:

@LizyAlexander: hiányzol őrült @MaxTheWanted

Aztán meg sem várva a végtelen komment áradatot, magamra kaptam valami használhatót, és a konyha felé vettem az irányt. Amerikai palacsintára gondoltam, de mire a hűtő kilincsére kulcsolódtak az ujjaim, rájöttem, mi a mai programom: 11-től újabb kemo vár rám. Így hát csak fél adag finomságot készítettem, s mire kitettem az első édességet a tányérra, a mennyei illatra Ava is előmerészkedett.
Percek alatt tüntette el a fél tucat nutellával és bogyós gyümölcsökkel felturbózott kalóriabombát, majd mindezt egy hatalmas pohár narancslével öblítette le.
- Eljössz velem vásárolni? - kérdezte teli pocakkal. - Kéne még pár dolog az új tanévre.
- Az az igazság, hogy ma kemora kell mennem. Nem kísérsz el? Tudom, fura kérés, de utálok egyedül menni, Nareesha pedig csak később tud bejönni. Aztán holnap meg irány a pláza - húztam biztató mosolyra a szám.
- Inkább, mint hogy egyedül gubbasszak itt - vonta meg gondolkodva a vállát, így egy órával később már a kórházban ültünk.

A terápia ma sem esett jobban, mint máskor, sőt. Ha nincs itt Max, még aludni sem tudok közben. Kábán figyeltem hát a körülöttem mozgolódó világot. Más rákosok, szintén tűvel a karjukban; elgyötört arcú hozzátartozók; az érkező Nare és az anyáskodó puszija a homlokomra. Végtelennek tűnt a kezelés, és mikor a nővér kihúzta a kezemből a tűt, jártányi erőm sem volt már. Kerekesszékbe raktak, és Nare Dr. Parksons irodája felé kezdett tolni, és megkérte Ava-t, hogy kint várjon meg bennünket.
Pár perc múlva megérkezett az üres iroda tulajdonosa is, és ezúttal minden udvarias körmondat nélkül magyarázni kezdett. Hosszasan magyarázott, én pedig küszködtem, hogy mindent fel tudjak fogni. Ahogy befejezte, sietős léptekkel távozott, még csak el sem köszönt. Ahogy bezárult mögötte az ajtó, barátnőm sírva borult a nyakamba.
- Ez, ez...
- Tudom - simogattam meg a hátát. Az orvos ugyanis közölte, hogy nem elég, hogy meghalok majd az eltávolíthatatlan daganattól az agyamban, de előbb vagy utóbb a teljes hosszútávú memóriám el fog veszni. Nem lehet megmondani, mikor jön el az idő, de egy reggel majd úgy fogok felébredni, hogy nem emlékszem a múltamra.

- Fel kell hívnunk Max-et - mondta Nunu és a telefonjáért nyúlt.
- Nem - ráztam meg a fejem és hangom meglepően határozott volt. - Majd ha hazajönnek, bejövök vele ide, és az orvos elmagyarázza neki, hogy mi a helyzet. Esküdj meg, hogy senkinek nem szólsz erről.
- Esküszöm - fogadkozott lesütött szemmel, majd kitolt az irodából. Ava-val együtt a villába vitt minket és engem felvitt Max szobájába, mert azt mondtam, aludni akarok.

Nem akartam. Nem is tudtam.
Bebújtam az ágyba, és mit sem törődve a kinti forrósággal Max takarójába bugyoláltam magam. Minden egyes lélegzetvétellel mélyebben szívtam magamba az ismerős és oly kellemes illatot; és elképzeltem azt a napot, mikor ez az illat már nem juttat eszembe semmit. Nem ébreszt bennem vágyaz, nem idéz föl egy arcot, egy hívogató ölelést. Csak egy méregdrága pacsuli lesz, amit minden kőgazdag pasi gondolkodás nélkül locsol magára. Egy a sok közül. És a férfi, aki pár napja újra őszinte, igaz szerelmet vallott nekem, ő sem jelent majd semmit. Talán egész életemben rajtam lesz az eljegyzési - ha megérem ép ésszel, a házassági - gyűrű, és fogalmam sem lesz róla, hogy milyen különleges is ez valójában. Közönséges gyűrű lesz. Életem szerelme közönséges férfi lesz csak. Egy a sok közül. Ahogy a többiek is. Nunu és Jay sem lesznek a legjobb barátaim, csak átlagos celebek. A srácok pedig egy mesterkélt pop-banda lesznek a szememben, és sosem fog többé eszembe jutni, amit értem tettek. A húgom, a szüleim, a nagyi az álmaimból nem sem lesznek többek, mint furcsa, visszatérő alakok.

Sorra idéztem föl megannyi emléket mindenkiről, ki valaha fontos volt nekem, s ráébredtem, sokkal jobban akarok élni és emlékezni, mint valaha. Most, mikor már magam sem tudom, meddig tehetem meg. Nem tudom mikor és hol lesz vége.